Egy költő ébresztése

A napjainkban világszerte tapasztalható értékválság azzal a következménnyel is jár, hogy a művészetek által megvalósított és közvetített értékek is elhomályosulnak, finomabban szólva: kérdésessé válnak. S ami ezzel együtt jár: elfelejtünk írókat, művészeket. "Ki beszél itt és most Jékely Zoltánról?" - hangzott el nemrégiben egy tanácskozáson. Pedig Jékely valóban nagy költő volt. De szaporítani lehet a kérdéseket, ki beszél Vas Istvánról, Hajnal Annáról, Kálnoky Lászlóról, Csorba Győzőről? Megjelent ugyan Hafner Zoltán jóvoltából Az az egy dal címmel egy Toldalagi Pál emlékét ébresztő kötet, néhány évvel azután, hogy a Szent István Társulat Tarbay Ede értő válogatásában Oldott magány címmel megjelentette válogatott költeményeit, de, ki beszél Toldalagi Pálról?

Félig-meddig már életében is elfeledték, igaz, nem az a típus volt, aki mindenütt jelen van, s hangos szóval hirdeti saját kiválóságát. Visszavonulva élt, fiatalságában szívesen kereste barátai társaságát, utóbb azonban körükből is elmaradt. Gondolkodásáról, világszemléletéről sokat elárul Nem sújt le már az élő szeretet kezdetű verse: Hazug világban és csalárd szívek - között éltem sokáig én. - Beléje szoktam és nem rémített a visszatetsző alvilági fény. Gondolom, hasonló sorokat sokan leírhattak volna, Toldalagi azonban a búra alá kényszerítve egyre súlyosabb levegőhiánynyal küzdött, már azokat a csodálatos természeti tájakat és jelenségeket sem álmodta maga köré, amelyek első kötete, a Hajnali versenyfutás világát jellemezték, s tulajdonképpen a sebző valóságból való menekülése esélyét adta. "Mitől féltem? - kérdi Lírai önarcképében - Az élet rémségeitől. Ezért makacsul és eltökélten az élet szép, sőt káprázatos dolgaira vetettem tekintetemet."

Az élet, a tapintható valóság káprázata után fokozatos lelki elmélyülésének évei következtek. Egyik legszebb versét Az élő Krisztusról írta:

A kőre térdelsz, mégsem érzed, hogy fáj

a térded, mert előtted az oltár,

a gyertyák reszkető, mézsárga fénye

és Krisztus, aki olyan, mintha élne.

És él is, mert a pap most felmutatja

az ostyát, mely testének egy darabja,

az élő Krisztus teste és vére -

Vakít a gyertyák s az örök élet fénye!

Szívesen hátrált ki a világból, de hűségesen őrizte szívében szemérmesen titkolt, versekben azonban megvallott ideáljait és útmutatóit: a keresztet, a Megváltót, Szent Ferencet és a szegénységet (Ami az enyém).

Az irodalomtudomány berkeiben alighanem joggal emlegetik Pilinszky János lírájának előkészítőjeként. Ha tömör, lecsupaszított állóképeire, vagy szemléletének két meghatározójára, a jelen poklának és a majdani üdvösség boldogságának megfogalmazására utalunk, indokolt e feltételezés. Talán a különbség, hogy ami Toldalagi számára nyilvánvaló, azt Pilinszky kérdések formájában fogalmazta meg. Toldalaginál a földi gyötrelmektől megszabadító halál "szép" és "jó", Pilinszkynél egész létünket átjárja, s fájdalmasan, küszködve haladunk a mennyei karám kapuja felé. Mindkettejüket szomorúsággal tölti el, hogy bűneink hű kutyájaként követnek, amint Toldalagi Hátha című költeményének intonációjában olvassuk:

Felhalmozódott bennem a szemét,

megszabadulnék tőle, ha lehetne,

gyónással, vagy anélkül, boldogan

emlékeznék szép, ártatlan telekre,

százszorszépekre, amiket apám

asztalára egy kék pohárba tettem,

hiábavaló a próbálkozás,

a megtisztulás szinte lehetetlen.

Jelentékeny, felfedezésre érdemes lírikus volt. Halkan, csendes rezignációval fogalmazta meg az elesettek iránt érzett részvétét, amely vele együtt "a remény édes erejével" készülődött a megígért boldogságra.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu