Dalos László

A fiú meg az apa

Rendhagyó a címben a sorrend, fordítottja a megszokottnak. Mi az ok?

Egy könyv, amelyet kezemben tartok; reprint kiadás a Paulus Hungarus - Kairos Kiadó jóvoltából. Címe: A domonkos rend Magyarországon a reformáció előtt. Eredetije Debrecenben látott napvilágot 1938-ban. "Nagy Károly grafikai műintézetének nyomása". Írója: Harsányi András, "okl. református lelkész" - így jegyzi a rövid előszót. Ebben köszönetet mond mindazoknak, akik a csaknem három és félszáz oldalas mű megírásában segítették; utolsó mondata: "Budapest, 1938, a Szentlélek ünnepén".

Az előszót egy teljes "fehér" oldal előzi meg; közepe táján tekintélyes betűkkel egyetlenegy szó: "Édesapámnak".

Disszertáció a könyv, a huszonnégy esztendős református lelkész ezzel szerezte meg doktorátusát a debreceni egyetem filozófiai karán. Harsányi András tárgyilagos hangú történeti művet írt, a magyarországi dominikánusok elismeréssel fogadták, s ma is magukénak vallják, a reprint kiadás erről tanúskodik: "Felelős kiadó a Szent Domonkos rend magyarországi tartományfőnöksége, Pucilowski József vikárius".

Az 1996-ban elhunyt Harsányi András ezzel a doktori disszertációjával igazi ökumenikusnak bizonyult, pedig 1938-ban erről a fogalomról még nem esett olyan sok szó, mint manapság...

Engedtessék meg, hogy személyesebbre fordítsam a szót.

Nyolcadikos gimnazistaként, 1942-ben olvastam az Illyés Gyula szerkesztette Új Magyar Dekameron című novella-antológia második kötetében Harsányi ZsoltKét vonat című kiváló elbeszélését. El voltam ragadtatva az írás szépségétől, emberségétől, szép szomorúságától. Az írót akkoriban sok elmarasztalás érte olvasmányos életrajzi regényei miatt. (Főként olyanok részéről, akik - nem is olvasták azokat a köteteket...)

Illyés Gyula azzal, hogy az antológia második kötetében - Hunyady Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Veres Péter és mások írásai mellé beválogatta a Harsányi Zsoltét is - igazi gesztussal, a maga megérdemelt helyére tette a Két vonat novellaíróját. Ez folytatódott egy jó év múlva, amikor a váratlanul elhunyt íróról Illyés Gyula folyóiratában, a Magyar Csillagban Keresztury Dezső írt tanulmánynak beillő nekrológot, hangsúlyozva mindazt, ami az örökre távozott pályatárs munkásságában maradandó érték.

Magam is rájuk hallgattam, Illyés és Keresztury véleményével tartok ma is. Szeretem a rövid prózában jeleskedő Harsányi Zsoltot, Kodály Zoltán daljátékának, a Háry Jánosnak librettistáját; a Rechnitzer halála című, klasszikus versformában írott eposzát; szeretem a műfordítót, Byron Child Haroldjának, Goethe Hermann és Dorottyájának átköltőjét; a bravúros zenei műfordítót, akinek A varázsfuvola, a Don Giovanni, A sevillai borbély magyar szövegét köszönhetjük. És már kisdiák fejjel szerettem nyelvvédő cikkeit; ahogyan például, vissza-visszatérve a tárgyra, állhatatosan igyekezett az olvasókat meggyőzni: a célkitűzés merőben más mint a cél...

Egyszer találkoztam és beszélgethettem vele, nem sokkal halála előtt: tizennyolc éves kezdő színházi riporterként interjúért jártam nála, aki akkor, nehéz esztendőkön át, humanista szeretettel és okossággal igazgatta a Vígszínházat.

Mindez, és a jószerencse ismertette mg fiával, Harsányi Andrással, aki az amerikai magyar reformátusok egyik lelki vezetője volt, majd hamarosan a püspökük lett. Akkor már, a nyolcvanas évek elején, gyakran látogatott haza.

Amikor András bátyám (így szólítottam az első pillanattól) a Fészek Művészklubban először nyújtotta felém kézfogásra a jobbját, a meglepő hasonlóság ragadott meg benne: ugyanazok az arcvonások, ugyanaz a kíváncsi és azonnal megértő mosoly, amilyent több mint negyven évvel azelőtt az édesapján láttam a Vígszínház igazgatói irodájának sűrű cigarettafüstjében.

A fiú persze sokat mesélt az apáról, akinek huszonnégy évesen a történeti munkáját ajánlotta. (Édesapámnak.) Ezt mondta például: "Egész életében rendkívül szorgalmas volt, és igen gyorsan dolgozott. Tollal írt, mártogatós tollal, majd töltőtollal, rendkívül apró betűket vetett papírra. Éjjel szeretett dolgozni; tizenegy órától hajnali négyig-ötig megírt egy nyomtatott ívnyi szöveget, vagyis körülbelül húsz oldalt."

András bátyám bájjal előadott egyik története: Harsányi Zsolt érettségi után, meglepő módon, a kolozsvári egyetem természettudományi fakultására iratkozott be. Persze, inkább újságot írt már akkor is, mintsem az egyetemi anyaggal foglalkozott volna. De - közeledett a vizsgák ideje és kénytelen volt megállapítani, hogy ásványtanból semmit sem tud. Bevágta tehát a kvarcról való fejezetet. Lesz, ami lesz, hátha ezt kérdezik majd?! Másnap a professzor, a vizsgán, eléje tett egy sajátságos kődarabot, hogy: beszélne róla a jelölt úr... Harsányi Zsolt fölemelte, megnézte. "Nem kvarc..." - mondta hangosan, meghajtotta magát, elhagyta a színhelyet és átiratkozott - latin szakra...

Harsányi András és felesége, Margit asszony - Gituska az író mellszobrával ajándékozta meg a Vígszínházat; alapítványt tettek, ennek évi kamatát, a Harsányi Zsolt-díjat 1997-ben, elsőként Benkő Gyula kapta, akit 1939-ben a díj névadója szerződtetett a színházhoz.

A fiú nagyon vágyott arra, hogy az apa szobrának avatásán, a díj első átnyújtásakor jelen lehessen. Ez már nem adatott meg neki: 1996-ban, nyolcvankét évesen követte 1943-ban elhunyt édesapját, aki mindössze ötvenhat évet élt.

András bátyám többször beszélt arról is, hogy egészen ifjú lelkész korában megírta a magyarországi domonkos rend históriáját. Olyan jólesett ezt hallani: református írt katolikusokról! Néhány éve még nem gondolhattam volna, hogy egyszer a kezemben lesz ez a könyv; hogy az ő mondatait olvashatom egy szerzetesrendről, amelynek Julianus barátot köszönhetjük...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu