Beke György

A békítő

Cselekvéssé érlelődött benne a harag. Le kell számolnia Kovács Vilmossal! Nyeszlett emberke, és bár fiatalabb nála, ő a nagy erejével egy legyintésével földhöz teremti. Ne merjen többé packázni vele.

Már az első összetűzésük sebet hagyott a Kiss Vencel lelkén. Pedig nem volt olyan nagy sérelem, ha nem a közös szérűn esik meg, csépléskor, másnapra elfelejti. De zaklatott volt a székely falu; felülről parancs jött, hogy többé nem csépelhetnek az udvaraikon, hanem csak a közös szérűn, az ellenőr szeme előtt. Így hivatott személy állapíthatja meg, hogy mennyit ereszt a gabona, és hogy a gazdák beadják-e utolsó szemig a kirótt beszolgáltatást.

Kiss Vencel után a Kovács Vilmos szekere került sorra. Alkonyodott, az ellenőr siettette őket. Az eregető, fent a dobnál, még a Vencel utolsó kévéit engedte alá, mikor Vilmos már a zsákolónál állott, oldotta a Vencelét, erősítette fel a maga zsákjait.

- Hé, ez még az én gabonám! - lepődött meg Vencel.

Dulakodás lett a vége. Az egyik zsák leoldódott a gépről, feldőlt, folyt belőle a frissen csépelt búza.

- Lásd, ezt tette a kapzsiságod! - perelt Vencel.

Odakerült a rendőr, aki egész nap a szérűn ődöngött, és beleavatkozott mindenbe:

- Azonnal seperjék össze a gabonát! - parancsolta.

- Ez már csak a disznóknak való...

- Szembe mersz szállni a hatalommal? No, megállj!

Egy hét múlva a postás pénzbüntetést kézbesített Kiss Vencelnek. Hatósággal való szembeszegülésért.

- Kovács Vilmos kapott-e?

- Ezt kérdezd meg tőle - felelte a postás. Miért árulja el, hogy csak Vencelt büntette meg a rendőr? Úgyis megtudta. Attól kezdve ezért is Kovács Vilmosra haragudott.

De lehet-e örökké egyazon hőfokon tartani a haragot, különösen, ha majdnem szomszédok? Egyetlen idegen porta ékelődött be az övéik közé. Az asszonyok továbbra is összejártak. Ha egyiknek sürgősen szüksége volt valamilyen segítségre, a másik latolgatás nélkül ugrott. A férfiak is megenyhültek egymás iránt. De került megint valamilyen ellentét, szóváltás kerekedett, és mind a kettő úgy érezte, a másik a hibás. Kiújult bennük a harag, mint a reuma a testben télvíz idején. Betegség volt ez is, a lélek betegsége. Hullámokban tört rájuk, minden hullám kínzóbb az előzőnél.

Barátságosabb hangulatukban már-már megbánták örökös civakodásukat. Vencel nemegyszer gondolt arra, hogy Vilmosnak is lenne oka neheztelnie reá, szemrehányást tennie ezért azért. De a bűnbánat nem volt tartós egyiknél sem.

Nem fognak igazán kibékülni haláluk órájáig.

Most már csakugyan véget vet ennek a kutya-macska viszonynak, határozta el magában Vencel, mikor valaki megsúgta neki, hogy mit mond róla a háta mögött Kovács Vilmos. Az fájt igazán, hogy amit mondott, az igaz volt.

- Befogom végre a száját, tudd meg! - fenyegetőzött a feleségének.

- Csak most ne, Vencel - kérlelte az asszony. Nincs is itthon. Már egy hete bent van a városban. A kórházban. Szült a felesége.

- Nekem nem a feleségével van számolnivalóm!

- Harmadik gyermekük. És fiú. Büszkék lehetnek rá.

Vencel ezt elengedte a füle mellett. Nem fog engedélyt kérni a feleségétől, hogy mikor kell megvédelmeznie a jó hírét, becsületét a faluban. Alkonyatkor elment a Vilmosék házához. Sötétek az ablakok. Még a városban vannak. A két gyermek a nagyanyjuknál, oda szokták vinni őket, ha a szülők nincsenek idehaza. Bosszantotta Vencelt, hogy üres házat talált. Másnap este ugyanígy. Mintha ez is a személyes kudarca lenne, még jobban növekedett benne a harag.

Harmadik este világosak az ablakok. Bent halk duruzsolás. Gyorsan lenyomta a kilincset, amíg az indulat el nem száll belőle. A konyhából a szobába látni, Vilmosék egyetlen szobájába, a nyitott ajtón át. Az ágyban Borbála, a Kovács Vilmos felesége, karjában az újszülött fiúcska. A férj tétován áll az ágy mellett, nem tudja, mivel segíthetne.

Vencel megtorpan az ajtóban. Nem tud lépni, a lába nem engedelmeskedik. Karjában, amely bosszúra készült, nincs erő.

Milyen ismerős kép! Feldereng benne az emlékezet. Gyermekek voltak, betlehemes játékkal járták a falut. Két barátjával együtt ők voltak a pásztorok. Vencel még subát is viselt, a nagyapjától kapta kölcsönbe, pedig nem fázott. Neki kellett elsőnek megszólalnia: Mi vagyunk a pásztorok, pásztorok...

Élesen emlékszik most mindenre. A versikékre, amiket a tanító úr írt számukra. Az izgalomra, ami minden háznál újra meg újra elfogta. Édesanyja szavaira, mielőtt elindultak:

- Vencel fiam, szépen szólj, gyermekem, ti a szegények szeretetét viszitek Krisztus Urunk jászlához. Ez a ti kincsetek, ami felér a háromkirályok aranyával, mirhájával.

Lelke ismét megtelt az elfelejtett örömmel. Teste is megkönnyebbült, mintha tele zsákot dobott volna le a válláról.

Elég egy pillanat, hogy kioltsa évtizedek gyűlöletét, haragját? Mi történik vele itt, ellensége házában, a gyermekágyas szobában?

Vilmos meghallotta a látogató zaját:

- Ki az? Te vagy, Vencel? Mit akarsz?

Őszinte szívvel felelte:

- Köszönteni akarom a fiadat. Az első fiút a két lány után. Milyen névre keresztelitek?

Kovács Vilmos zavartan egyenesedett fel az ágy mellől. Nem tudta, hogy mire vélje a váratlan látogatást. Csak nézte a feleségét, a kipirult arcú Borbálát, tőle várta a választ.

- Úgy illik, hogy az első fiú az apja nevét viselje. Nem igaz, Vencel?

- Hogyne lenne igaz - dadogta Kiss Vencel, és közelebb lépett az ágyhoz. A kisfiú tekintete repdesett ide-oda, mint útját tévesztett madárka. Mosolygott. Noha azt mondják, akik értenek ehhez, hogy ilyen pici korában, néhány naposan az újszülött még nem lát tisztán, Vencel úgy érezte, hogy a kicsi Vilmos őt nézi, neki mosolyog.

- Festeni se lehetne szebbet - jutott Vencel eszébe a suta hasonlat, de most valóban egy festett babára gondolt, amelyet a betlehemes játékban a bölcsőben magukkal vittek. És így folytatta: - emlékszel még a mi betlehemes játékunkra, Vilmos?

- Te voltál az egyik pásztor, Vencel. Én meg az egyik király Napkeletről.

- Kár, hogy már nem betlehemeznek többet nálunk a faluban - így Vencel.

- Kár, nagy kár. Kiszikkadt a lélek.

- Kiszikkadt - ismételte meg Kiss Vencel -, pedig az a játék, meg ami bennünk élt akkor... Biztosan ma is jobb lenne tőle a világ...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu