Uj Ember

2001.12.23
LVII. évf. 51-52. (2786-2787)

Lapunk következő száma
2002. január 6-án
jelenik meg!

Főoldal
Címlap
A karácsony fénye
Igazságosság és megbocsátás
Pápai üzenet a Béke világnapjára
Kegyelemteljes karácsonyt kívánunk
Élő egyház
A Stephaneum átadása Piliscsabán
A püspöki kar téli ülése
Új imakönyv készül - állásfoglalás az örmény "templomfoglalásról"
Először adományoztak lelkészi palástot a honvédségnél
Ima és böjt az áldozatokér
Betlehemi jászolkiállítás
Karácsonyi ajándék az időseknek
Taizé
Élő egyház
A Fekete Madonna bebörtönzése és kiszabadítása
A szentföldi keresztények
Lelkiség
A beteljesedett ígéret
Advent 4. vasárnapja
Mária anyasága
Áldd meg családjainkat!
ÉLET ÉS LITURGIA
Ének
Lelkiség
Családegyház
December 30.: Szent Család vasárnapja
Liturgikus műfajok
"Hiteles liturgiát" (3)
Életfa és fenyőág
A két hét liturgiája
A év
Ünnep
Kispap a fekete kontinensről
A katolikus egyetemek Európában
Kultúrát Európának
Jézus mint támadó - a Mária életét veszélyeztető magzat
Reflexiók egy karácsony előtti beszélgetésre
Székesfehérvári Egyházmegye
A móri példa
"Atya-napok"
Velencei segítség
Diakónus - gyakorlaton
Premontrei nővérek missziója
Ünnep
Az érsek karácsonyai
Márfi Gyula veszprémi érsek karácsonyairól, az igazi ajándékról, a családról, a hazáról, a pap, a püspök életének nehéz
Hírek, remények, gyengeségek
Nem mindig a korszellem a hibás
Ünnep
Az ember természetes igénye
Komoly karácsonyi beszélgetés a játékról Lévai Anikóval
"Európa gyermeke" ma is optimista
Habsburg Ottó a kereszténység jövőjéről és a hazafiság értékéről
2001. karácsony
Ünnep
Ajándék az új esztendőre
Karácsonyaim
Az irgalomról és a kegyelemről
A mozgássérült szemével
A negyedik király
Ünnep
Őszinte, személyes szó
Lelki ismeret
A nagyobb jó
A békítő
Angyaljárás
(ezerötszáz gyors)
Fórum
Vannak boldog házasságok is...
Beszélgetés Horváth Gyulával
Ünnep
Hogyan ünnepli a pápa a karácsonyt?
Otthon lenni és otthont adni
Taizéi találkozó Budapesten
A kis betlehemi csillag
Karácsonyi mese felnőtteknek
Fórum
Karácsony körül a Mura mentén
Az Olvasó írja
Karitászmunka
Ki tud róluk?
Ünnep
Karácsony, 2001.
A Kert
- Vágyak és soha (?) -
A szeretet fénye
Mozaik
Karácsonyeste
Új-zélandi karácsonyfa
Rejtvény
Ünnep
El kell érnünk Betlehembe...
A találkozás pillanata Istennel
Ünnep
Nem dicsekvésből, hanem boldogan...
A nyolcvanéves Remsey Iván festőművésznél, Gödöllőn
A fiú meg az apa
Déli harangszó
Fórum
A keresztények akkor sem értették...
Maróth Miklós az iszlámról
A legszegényebb koldus
Hozz egy játékot!
Katolikus szemmel
A papi hivatás vértanúja
Hetven éve született Brenner János
Aki a "titkosak" közé tartozott
Húsz éve halt meg Endrédy Vendel
Ima Endrédy Vendel boldoggá avatásáért
Ébner Jenő
Erdély vértanú papjai
Ünnep
Lackó meg a többiek...
Vörsi betlehemesek
Egy dal, amely meghódította a világot
Zenés betlehem Kaposváron
Karácsony fényei
Ifjúság
Forró csokoládé
Egyik vagy egyetlen?
Kincset őrző cserépedény
A kis fenyőfa
Krakkói jegyzetek
Tántoríthatatlanul
Rejtvény
Tíz év alattiaknak
Fórum
A Názáreti Jézus - Üzenet és történelem
Kit kerestek?
Keresztutak az ezredforduló Magyarországáról
Operisták - írók és alkotások
Szeghalmi Elemér könyve
A gyémántfogú idő ellen
Egy költő ébresztése
Párbeszéd
Felmutatni Krisztust a világnak
Beszélgetés Ozsvári Csaba ötvösművésszel
Zarándokút az élet
Beszélgetés Barna Gábor néprajzkutatóval
Mozaik
Hűséges az Isten
Papi jelmondatok
Búcsú, köszönet, jókívánság
Levél az Olvasókhoz

 

Beke György

A békítő

Cselekvéssé érlelődött benne a harag. Le kell számolnia Kovács Vilmossal! Nyeszlett emberke, és bár fiatalabb nála, ő a nagy erejével egy legyintésével földhöz teremti. Ne merjen többé packázni vele.

Már az első összetűzésük sebet hagyott a Kiss Vencel lelkén. Pedig nem volt olyan nagy sérelem, ha nem a közös szérűn esik meg, csépléskor, másnapra elfelejti. De zaklatott volt a székely falu; felülről parancs jött, hogy többé nem csépelhetnek az udvaraikon, hanem csak a közös szérűn, az ellenőr szeme előtt. Így hivatott személy állapíthatja meg, hogy mennyit ereszt a gabona, és hogy a gazdák beadják-e utolsó szemig a kirótt beszolgáltatást.

Kiss Vencel után a Kovács Vilmos szekere került sorra. Alkonyodott, az ellenőr siettette őket. Az eregető, fent a dobnál, még a Vencel utolsó kévéit engedte alá, mikor Vilmos már a zsákolónál állott, oldotta a Vencelét, erősítette fel a maga zsákjait.

- Hé, ez még az én gabonám! - lepődött meg Vencel.

Dulakodás lett a vége. Az egyik zsák leoldódott a gépről, feldőlt, folyt belőle a frissen csépelt búza.

- Lásd, ezt tette a kapzsiságod! - perelt Vencel.

Odakerült a rendőr, aki egész nap a szérűn ődöngött, és beleavatkozott mindenbe:

- Azonnal seperjék össze a gabonát! - parancsolta.

- Ez már csak a disznóknak való...

- Szembe mersz szállni a hatalommal? No, megállj!

Egy hét múlva a postás pénzbüntetést kézbesített Kiss Vencelnek. Hatósággal való szembeszegülésért.

- Kovács Vilmos kapott-e?

- Ezt kérdezd meg tőle - felelte a postás. Miért árulja el, hogy csak Vencelt büntette meg a rendőr? Úgyis megtudta. Attól kezdve ezért is Kovács Vilmosra haragudott.

De lehet-e örökké egyazon hőfokon tartani a haragot, különösen, ha majdnem szomszédok? Egyetlen idegen porta ékelődött be az övéik közé. Az asszonyok továbbra is összejártak. Ha egyiknek sürgősen szüksége volt valamilyen segítségre, a másik latolgatás nélkül ugrott. A férfiak is megenyhültek egymás iránt. De került megint valamilyen ellentét, szóváltás kerekedett, és mind a kettő úgy érezte, a másik a hibás. Kiújult bennük a harag, mint a reuma a testben télvíz idején. Betegség volt ez is, a lélek betegsége. Hullámokban tört rájuk, minden hullám kínzóbb az előzőnél.

Barátságosabb hangulatukban már-már megbánták örökös civakodásukat. Vencel nemegyszer gondolt arra, hogy Vilmosnak is lenne oka neheztelnie reá, szemrehányást tennie ezért azért. De a bűnbánat nem volt tartós egyiknél sem.

Nem fognak igazán kibékülni haláluk órájáig.

Most már csakugyan véget vet ennek a kutya-macska viszonynak, határozta el magában Vencel, mikor valaki megsúgta neki, hogy mit mond róla a háta mögött Kovács Vilmos. Az fájt igazán, hogy amit mondott, az igaz volt.

- Befogom végre a száját, tudd meg! - fenyegetőzött a feleségének.

- Csak most ne, Vencel - kérlelte az asszony. Nincs is itthon. Már egy hete bent van a városban. A kórházban. Szült a felesége.

- Nekem nem a feleségével van számolnivalóm!

- Harmadik gyermekük. És fiú. Büszkék lehetnek rá.

Vencel ezt elengedte a füle mellett. Nem fog engedélyt kérni a feleségétől, hogy mikor kell megvédelmeznie a jó hírét, becsületét a faluban. Alkonyatkor elment a Vilmosék házához. Sötétek az ablakok. Még a városban vannak. A két gyermek a nagyanyjuknál, oda szokták vinni őket, ha a szülők nincsenek idehaza. Bosszantotta Vencelt, hogy üres házat talált. Másnap este ugyanígy. Mintha ez is a személyes kudarca lenne, még jobban növekedett benne a harag.

Harmadik este világosak az ablakok. Bent halk duruzsolás. Gyorsan lenyomta a kilincset, amíg az indulat el nem száll belőle. A konyhából a szobába látni, Vilmosék egyetlen szobájába, a nyitott ajtón át. Az ágyban Borbála, a Kovács Vilmos felesége, karjában az újszülött fiúcska. A férj tétován áll az ágy mellett, nem tudja, mivel segíthetne.

Vencel megtorpan az ajtóban. Nem tud lépni, a lába nem engedelmeskedik. Karjában, amely bosszúra készült, nincs erő.

Milyen ismerős kép! Feldereng benne az emlékezet. Gyermekek voltak, betlehemes játékkal járták a falut. Két barátjával együtt ők voltak a pásztorok. Vencel még subát is viselt, a nagyapjától kapta kölcsönbe, pedig nem fázott. Neki kellett elsőnek megszólalnia: Mi vagyunk a pásztorok, pásztorok...

Élesen emlékszik most mindenre. A versikékre, amiket a tanító úr írt számukra. Az izgalomra, ami minden háznál újra meg újra elfogta. Édesanyja szavaira, mielőtt elindultak:

- Vencel fiam, szépen szólj, gyermekem, ti a szegények szeretetét viszitek Krisztus Urunk jászlához. Ez a ti kincsetek, ami felér a háromkirályok aranyával, mirhájával.

Lelke ismét megtelt az elfelejtett örömmel. Teste is megkönnyebbült, mintha tele zsákot dobott volna le a válláról.

Elég egy pillanat, hogy kioltsa évtizedek gyűlöletét, haragját? Mi történik vele itt, ellensége házában, a gyermekágyas szobában?

Vilmos meghallotta a látogató zaját:

- Ki az? Te vagy, Vencel? Mit akarsz?

Őszinte szívvel felelte:

- Köszönteni akarom a fiadat. Az első fiút a két lány után. Milyen névre keresztelitek?

Kovács Vilmos zavartan egyenesedett fel az ágy mellől. Nem tudta, hogy mire vélje a váratlan látogatást. Csak nézte a feleségét, a kipirult arcú Borbálát, tőle várta a választ.

- Úgy illik, hogy az első fiú az apja nevét viselje. Nem igaz, Vencel?

- Hogyne lenne igaz - dadogta Kiss Vencel, és közelebb lépett az ágyhoz. A kisfiú tekintete repdesett ide-oda, mint útját tévesztett madárka. Mosolygott. Noha azt mondják, akik értenek ehhez, hogy ilyen pici korában, néhány naposan az újszülött még nem lát tisztán, Vencel úgy érezte, hogy a kicsi Vilmos őt nézi, neki mosolyog.

- Festeni se lehetne szebbet - jutott Vencel eszébe a suta hasonlat, de most valóban egy festett babára gondolt, amelyet a betlehemes játékban a bölcsőben magukkal vittek. És így folytatta: - emlékszel még a mi betlehemes játékunkra, Vilmos?

- Te voltál az egyik pásztor, Vencel. Én meg az egyik király Napkeletről.

- Kár, hogy már nem betlehemeznek többet nálunk a faluban - így Vencel.

- Kár, nagy kár. Kiszikkadt a lélek.

- Kiszikkadt - ismételte meg Kiss Vencel -, pedig az a játék, meg ami bennünk élt akkor... Biztosan ma is jobb lenne tőle a világ...

 

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu