Karácsonyeste

Puhán szállingózik a hó, fehérbe öltöztek a mezők, a háztetők, vaskos jégcsapok lógnak az ereszekről, és fehér kötött sapkája van annak a fekete hajú kislánynak is, aki piros vödröcskéjében napraforgót visz a kertben álló madáretetőhöz. Jól megpúpozta a vödröt, sokat akar adni, hiszen karácsony van. A cinegék már az ágakon ülve várják, csillogó fekete szemeikkel figyelik a mély hóban caplató kislány minden mozdulatát. Amikor pedig látják, hogy az etetőbe önti a napraforgót, még közelebb röppennek, egy merész kis kék cinege pedig már a kislány feje felett lebegve várja, hogy elsőként jusson hozzá a finom csemegéhez.

A kert közepén álló fenyőfa ágain reggel óta szalonnabőrkék és vékony zsinórra kötött fél diók lógnak, mindegyiken egy-egy cinege hintázik. Kicsit feljebb süvöltő ül, begye és melle piros, akár a kis homokozóvödör Katika kezében. A kislány felnéz a piros madárra, nevet, aztán megdörzsöli a fülét, és az üres vödörrel visszaszalad a konyhába.

A cinegék jönnek-mennek, szorgalmasan hordják a napraforgót. Egy ágra ülnek vele, lábaikkal ügyesen leszorítják, majd hegyes csőrükkel csipdesik ki ízletes belsejét. Az olajos magvak kellemesen fűtik, melegítik őket a hosszú és dermesztően hideg decemberi éjszakákon. Lejjebb röppen a süvöltő is, kicsit vár, gondolkozik, aztán az etetőre száll, és vaskos fekete csőrével szaporán morzsolgatja egyik napraforgószemet a másik után. Varjak szállnak odafent, a piros madár felpillant hozzájuk, aztán tovább falatozik.

Egyre sűrűbben hull a hó, a komor szürke fellegek mögött a láthatatlan nap lassan búcsúzni készül. Gyorsan közeleg a december végi korai este. Az etetőnél már csak néhány cinege hordja a napraforgót, lámpák gyúlnak az ablakok mögött. Később kertkapuk nyílnak és csukódnak, csizmás férfiak, fejkendős asszonyok sietnek a dombon álló kis templom felé, ahol izgatott gyerekszereplőkkel újra megismétlődik a kétezer éves csoda.

Később már sötét a templom, csak az örökmécses apró lángja vibrál odabent. A behavazott hegyes torony némán őrködik a falu felett. Az emberek fázósan sietnek hazafelé, újra nyílnak és csapódnak a kertkapuk, aztán az ünnep előtti csend puhán ráborul a világra. Az ablakok mögött sorra hunynak ki a lámpák, helyettük gyertyák és tarka csillagszórók reszkető fénye verődik az udvarra. Rég elpihentek a cinegék, a sűrű fenyőágak védelmében békésen alszik a süvöltő, csak a fehér pihék hullanak táncolva, némán, megállíthatatlanul. Valahol a faluszélen kutya kezd ugatni, egy másik nyomban válaszol rá. Bagoly suhan nesztelen szárnyakkal a csendes kertek felett, és az elárvult etető mellett álló almafa kopasz ágára telepszik. Onnan, ahol ül, az ablakon át a szobába lát. A család a gyertyafényes, csillogó kis fenyőfa körül térdel. Imára kulcsolódnak a kezek, és a Mennyből az angyal elmosódó dallamai szűrődnek ki a havas udvarra.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu