Otthon lenni és otthont adni

Taizéi találkozó Budapesten

Az Ábel-trilógia zárójelenetében Tamási Áron így fogalmaz "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."

Az emberi életet fölfoghatjuk úgy is, mint otthonkeresést, otthonteremtést. Ezért építünk házat, lakást, és ezért bútorozzuk be azt ízlésünk szerint. De mitől válik valóban otthonunkká? Attól, hogy ott úgy fogadnak el, amint vagyunk, "álarcok" viselése helyett önmagunkat adhatjuk. Otthonunknak azt érezzük, ahol átéljük az együvé tartozást az ünneplésben és a kiengesztelődésben.

Ha belépünk egy lakásba, azonnal megérezzük, hogy az a lakás valakinek az otthona-e. Ha igen, akkor mi is otthon érezhetjük magunkat, mert van, aki, és van, ahova befogadjon. Ezzel szemben otthontalannak érzünk egy lakást, ahol idegenek vagyunk egymás számára, hiszen csak fizikailag élünk egymás mellett, életterünk határait gondosan kijelölve, anélkül, hogy részt vennénk egymás életében. Legfeljebb csak mint térhódítóknak van közünk egymáshoz...

A karácsony utáni napokban több ezer fiatal érkezik hazánkba Európa sok-sok országából. A bizalom és kiengesztelődés zarándokaiként indulnak útra, hisz nem tudják, hogy ki fogja őket befogadni. Egymással és velünk szeretnének ünnepet ülni, és arról tanúskodni, hogy az egyház közös otthonunk. Nem vagyunk idegenek egymás számára, még ha más nyelvet beszélünk is: a szeretet nyelve legyőz minden akadályt. Ha megnyitjuk előttük otthonainkat, és befogadjuk őket e néhány napra, akkor számunkra is otthonosabbá válik a saját életünk, lakóhelyünk, városunk.

Alkalom ez az egyház katolicitásának, vagyis sokszínűségének és egyetemességének megtapasztalására is. A társadalom felé közös tanúságtétel arról, hogy mi történik ott, ahol Isten szeretete gyűjti egybe az embereket. Megtaníthat arra, hogy túllássunk saját szűkebb-tágabb környezetünkön, s az egész Egyházban és Európában tudjunk gondolkodni.

Személyes kapcsolatfelvételre is lehetőség adódik, hiszen a tíz évvel ezelőtti találkozó is oly sok gyümölcsöt hozott: nem egy ismerősöm emlékszik vissza arra, hogy akiket annak idején otthonukba fogadtak, azokkal mindmáig leveleznek.

Bizonyos esetekben viszonzás is lehet e budapesti találkozó, hiszen e sorok írója is megtapasztalta a spanyol, német, lengyel vendégszeretetet, amikor az előző években a magyar zarándokok is befogadottak voltak - náluk.

Maga a Taizéi Közösség nem ifjúsági találkozók szervezésére alakult, hanem ökumenikus elhivatottságú, monasztikus szerzetesi életre. Ám az idők jeleire figyelve feladták zárkózottságukat, hogy százakat, majd ezreket fogadjanak be otthonukba, s megosszák mindennapjaikat az érkező fiatalokkal. Amikor nyáron egy-egy hétre Taizébe megyünk, az imádság forrásaihoz igyekszünk, most pedig saját plébániai és családi életünket nyithatjuk meg a határokon túlról érkező vendégeink előtt.

A szeretet kezdeményező erejét környezetemben máris tapasztalom: katolikus és protestáns ifjúsági hittanosok - akik eddig egymásról se tudtak - most összefogtak, és a városrészt kettesével járják, hogy az ott élőket megkérjék a vendéglátásra.

Másrészt a jézusi szeretet fantasztikus leleményességre is vezet: hallottam egy olyan panellakásban élő családról, ahol a szülők a nagyszülőkhöz költöznek e napokra, hogy gyerekeik vendégül láthassák a külföldről érkező fiatalokat.

Bámulom azokat a vidéki magyar fiatalokat is, akik karácsonyi szünidejüket a vendégfogadás előkészületeivel töltik: megtervezik a közlekedést, berendezik az iskolákat, megszervezik az étkeztetést stb.

A budapesti plébániákon e napokban azon serénykedünk, hogy a délelőtti programokat összeállítsuk. A templomban közös, énekes imádsággal kezdjük a napot, amelynek során figyelmesek akarunk lenni a többnyelvű résztvevők iránt: mind az énekek, mind a szentírási szakaszok, mind a fohászok a népek közös sóhaját fejezzék ki. Ezután pedig a városnegyedben élő tanúságtevőket hallgatunk meg, vagy kiscsoportokban beszélgetünk, hogy a hitélet ereje mindenkit átjárjon.

Saját egyházunkat otthonunknak tudjuk-e, vagy idegenek maradunk - ez nagyban azon is múlik, hogy e napokban készek vagyunk-e megnyitni szívünket és otthonainkat. Vajon mi mit teszünk azért, hogy keresztény testvéreink valóban otthonra leljenek nálunk, magukénak tudhassák az egyházat?

"Azért vagyunk e világon, hogy valahol otthon legyünk benne," és hogy otthont adjunk másoknak. A taizéi ifjúsági találkozó nagyszerű alkalmat nyújt, hogy otthont adjunk másoknak.

Thorday Attila

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu