Az érsek karácsonyai

Márfi Gyula veszprémi érsek karácsonyairól, az igazi ajándékról, a családról, a hazáról, a pap, a püspök életének nehéz pillanatairól és hivatásának örömeiről osztja meg velünk emlékeit, gondolatait.

Márfi Gyula érsek édesanyjával, veszprémi beiktatásakor

- "Népi származású" vagyok. Édesapám okos, kiváló emlékezőtehetségű, a történelemben igen jártas bölcs ember volt, de csak nyolc osztályt végezhetett. Intuitív ráérzése volt Istenre. Édesanyám szerény asszony volt, aki ellensúlyozta édesapám meg nem valósult teveit és hiányérzetét. Apám gyermekei taníttatásával kárpótolta saját nehéz sorsát. Mindkét fiából pap lett. Imre bátyám azonban korán, negyvenéves korában meghalt.

"Minden rosszban van valami jó"

- Egy Zala megyei kis faluban, Pördeföldén nőttem fel. Ma mindössze hatvan lakosa van, akkoriban talán kétszer ennyi lehetett. Temploma nem volt. Ennek van hátránya és előnye is. Öt kilométerre, Páka községbe jártunk templomba. Mezei úton. Ez arra jó volt, hogy tudatosodott bennem már kiskoromban: ez fontos dolog. Csak ha szakadt az eső, akkor nem mentünk. Egyébként télen-nyáron megtettük vasárnaponként gyalogszerrel oda-vissza az utat. Éjféli misére a sötétben természetesen nem tudtunk elmenni. Először középiskolás koromban vettem részt éjféli misén.

A családban megrendezett karácsonyesték és a másnapi, vagyis karácsony napi szentmisék nagyon szépek voltak. A karácsonyi énekek beleivódtak a lelkembe, és meghatározóak maradtak egész életemben.

Mindig könyvet kaptam ajándékba - valami felejthetetlen ifjúsági regényt, a Légy jó mindhaláligot, A Pál utcai fiúkat, vagy Verne-regényeket. Akkor egy falusi házban alig volt könyv. Nagyon nagy örömöt jelentett a könyv. Azon nyomban hozzáfogtam elolvasni. Szinte le sem tettem.

Negatívumnak könyvelem el, hogy hétéves koromig azt hittem, valóban a Jézuska hozza a karácsonyfát. Mikor rájöttem, hogy ez egy jámbor mese, komoly kételyek támadtak bennem, amelyek ezt a boldog gyermeki hitet megrendítették. Ez nagy fájdalmat okozott. Szándéktalanul kételkedtem, de abban az ateista világban ez igen fájdalmas időszakot okozott nekem. A fiatal lelket válságba sodorták. Ugyanakkor semmilyen végleges törést nem eredményezett.

Annyi haszon volt belőle, hogy a kételkedő, nem a lázadó embert jobban meg tudtam érteni, mint a teljesen magabiztos ember, aki a problémákkal nem tud mit kezdeni. Talán ez is oka annak, hogy a mai fiatalokkal elég jól szót tudok érteni. "Minden rosszban van valami jó".

Pannonhalmára jártam gimnáziumba. A karácsonyokat azonban mindig szülőfalumban töltöttem. A változás csak annyi, hogy ekkor már eljutottam éjféli misére. Szülőfalumnak mindössze hat éve van saját temploma.

Kispap éveimet Budapesten töltöttem. Ezen időszak karácsonyai nem voltak felhőtlenül boldogok, mert nem utazhattunk haza az ünnepekre a családhoz, csak január végén, miután letettük valamennyi vizsgát. Jól éreztem magam a szemináriumban, de hiányzott a szülői ház. Különösen karácsonykor.

A káplánévek nagyon szépek voltak. Lelkipásztori szolgálatban teltek, sok munkával. Itt a kis családot pótolta a plébániaközösség nagy családja. A karácsonyi játékok tanulása, tanítása, és a többi karácsonyi lelkipásztori feladatok annyira lekötöttek, hogy felhőtlenül boldoggá tették életemet, a karácsonyaimat is. Hét évig voltam káplán. Nehéz időszak a papnak a karácsony, sok munkát jelent, de én inkább a boldogságot éreztem, nem a nehézségeket.

Karácsonykor legnehezebb a magány

- Plébános nem voltam, viszont két évig, 1976-78 között Párizsban voltam diák. Két karácsonyt töltöttem a francia fővárosban. Kollégista voltam. A francia diákok hazautaztak, nekem azonban nem volt hova mennem. Itt a kispap idők szomorúsága előtört, de ekkor már nemcsak a szülői ház hiánya, hanem a honvágy is gyötört. Beárnyékolta a karácsony örömét. El sem tudtam képzelni, hogy a haza úgy hiányozhat. Tanév alatt nem lehetett hazautazni, tíz hónapi távollét igen megviselt. S talán a karácsony az az időszak, amikor az ember számára a legfájóbb a magány.

Mindig Magyarországon jártam álmomban. És ezek az álmok olyan életszerűek voltak, mintha nem is álmok lettek volna. S bár két év hosszú idő, azóta se álmodtam egyszer sem Párizsról... Azt hiszem, Párizsban, illetve onnan hazatérve lettem igazi magyar. Szüleimtől tanultam hazaszeretetet, de ezután váltam valódi magyarrá.

Egyébként érdekes, hogy ott karácsonykor csak a gyermekek kapnak ajándékot, a felnőttek pedig újév alkalmából ajándékozzák meg egymást. A Notre Dame-ban voltam éjféli misén, és ami feltűnt, hogy ott a karácsony nem olyan komoly ünnep. Nem "csendes éj". Inkább a mi szilveszterünkre emlékeztet. Viszont a szilveszter a mi karácsonyunkhoz hasonlóan csendesebb, inkább családi esemény.

Az örömöt meg kell osztani

- Párizsból hazatérve püspöki titkár és irodaigazgató lettem. A lelkipásztori munkából szinte teljesen ki voltam kapcsolva. Volt olyan év, hogy nem is mondtam hivatalos karácsonyi éjféli misét, csak magánmisét. Ez nehéz volt. Egy-két év után fokozatosan bekapcsolódhattam a lelkipásztori munkába, és így fokról fokra szebbek lettek a karácsonyaim is. Részt vehettem a felnőtt és ifjúsági lelkipásztorkodásban, hetente kétszer kórházat látogattam.

A karácsony megünnepléséhez kell a közösség, a család, a plébániai közösség, vagy egy kisebb bibliakör. Mindezek mélyén persze szoros kapcsolatot kell ápolni Krisztussal. Negatív módon, mikor magamra maradtam, és szomorúság tört rám, rájöttem, hogy nem elég erős a kapcsolatom magával Krisztussal, Isten megtestesült fiával. Mind a kettő fontos. A közösség, az együttlét önmagában nem keresztény karácsony. De ha nincs kivel megosztani a karácsony örömét, az öröm is lefokozódik.

Az ajándékozás nem játszott szerepet életemben. A személyes kapcsolat e nélkül is megvolt az emberekkel. Ha jó könyvet vagy lemezt láttam, és volt pénzem, vettem belőle tízet, húszat, hogy ajándékozzam. Mindig volt bennem igény, hogy adjak, de ez a törekvés nem kötődött szigorúan az ünnepekhez.

Az elvégzett munka öröme

- Milyen a püspök karácsonya? Segédpüspökként az egri érsekségben két karácsonyt töltöttem. Az első ünnepet Sárospatakon, a másodikat pedig Sátoraljaújhelyen. Beteg plébánosokat helyettesítettem. Éppen karácsony előtt, december 23-án költöztem Egerbe, 1995-ben. Első főpapi funkcióm a sárospataki éjféli mise volt. Bennem volt az elszakadás fájdalma, a szombathelyi püspökségben eltöltött tizenhét évi szolgálat után. De mindjárt tökéletesen ellensúlyozta ezt a sárospataki karácsony öröme. Rendkívül barátságosan fogadtak a hívek és a beteg plébános egyaránt. Ugyanez az érzés töltött el a következő karácsonykor is. Emlékszem, hogy Sátoraljaújhelyről szikrázó napfényben, gyönyörű havas tájon át autóztam vissza Egerbe. Az elvégzett munka öröme és a szeretetteljes fogadtatás jó érzéssel töltött el.

Veszprémben mostanáig négy karácsonyom volt. A püspökség alkalmazottainak kis házi ünnepséget tartunk karácsony előtt. Eljönnek a kispapok is, és műsort adnak. Az éjféli misét és a másnapi nagymisét (fél 12-kor) a bazilikában mondom. A kispapok asszisztenciája emeli az ünnep fényét. Karácsony reggelén a veszprémi Szent Margit-templomban is misézem és gyóntatok.

Szépek az itteni karácsonyaim.

"Gyula érsek, ki vagy te?"

- A püspök bizonyos értelemben törvényszerűen magányos ember. Magányosabb, mint a káplán vagy a plébános. Ez abból következik, hogy a püspöknek nagyon kell ügyelnie arra, hogy a hívek és a papok azt érezhessék, hogy főpásztorukhoz valamennyien egyformán közel állnak. Bármennyire is terhes és felelősségteljes megbízatás püspöknek lenni, őszintén mondom, hogy nem csak hátrányt jelent. Mindig vannak olyan feladatok, olyan találkozások, amelyek örömmel töltik el az embert, és kárpótolják. Járom az egyházmegyét, és azt tapasztalom, hogy mindenütt örömmel fogadnak, és a helyi közösségektől nagyon sokat tanulok. A püspök mindig úton van, és saját, stabil közössége nemigen lehet. Ugyanakkor én törekszem arra, hogy minél több kapcsolatot alakítsak ki híveimmel, különösen a fiatalsággal. A minap is volt nálam egy főiskolás csoport.

Szép, de nehéz hivatás püspöknek lenni. De örömteli. Tisztelettel és szeretettel fogadnak a legtöbb helyen. Püspöknek lenni nem állapot, hanem feladat, amit teljesíteni kell. Otthon ülő típus vagyok. Soha nem szerettem csavarogni. Most azonban rengeteget kell mennem. Jó érzés, ha az ember elmegy oda, ahol várják, és legjobb tudásom szerint elvégezhetem, amit el kell végeznem. És úgy jöhetek haza, hogy az út, amelyet megtettem, Istennek kedves, és az embereknek is hasznos volt. Mert nekem hasznos volt, az biztos. Az ember ugyanis nemcsak tanít, hanem tanul is. Remélem, hogy sikerül valamit adnom a híveknek minden egyes látogatásomkor. Gyakran teszem fel magamnak a kérdést: "Gyula érsek, ki vagy te? Minek köszönhető, hogy az emberek olyan jók hozzád?"

Lejegyezte:

Szerdahelyi Csongor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu