A Kert

- Vágyak és soha (?) -

Kierkegaard, a legkeresztényibb egzisztencialista bölcselő a szorongásról írt könyvében többek közt ezt olvasni: "Aki ... nem szeretne a végesség nyomorúságában elmerülni, arra kényszerül, hogy komolyan megküzdjön a végtelenségért... A hit segítségével a szorongás arra neveli az egyént, hogy békéljen meg a gondviseléssel."

Egy új születés ünnepén különösen érdemes marasztalódni a XIX. század óta egyre nagyobb intenzitással jelentkező bizonytalanságérzésnél, vagyis komolyan latba vetni azt a gondolkodást, amely korunkban már nélkülözi a szellem gyümölcseit, és sokakban a közöny zsákutcáját nyitja meg.

Persze voltak korábban is jelek egy vesztett állapot fóbiájáról, az elveszett Paradicsom miatti szorongásról, sőt félelemről, s nem véletlen, hogy a huszadik századi európai keresztény ébredés leginkább a Kert felé fordult, amelyről (szimbólumokkal) ekként szól a Biblia: Az Úristen kertet telepített Édenbe, keleten és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának a fáját. Egy Édenben eredő folyó öntözte a kertet, s ott négy ágra szakadt...

A veszélyt a kétféle fa közül a jó és a rossz tudás fája jelentette, s az ősbűnt ehhez kell kötni, hiszen attól a pillanattól "megköttettünk", értelmünk elhomályosult. A megvilágosodásra törekvő azonban aligha törődött bele veszteségébe, s amint korai mozaikábrázolásokon már feltör a vágy a Kert iránt, amikor a művészet a Kertbe telepíti - mint új fát: a golgotai megváltás termőfáját, a modern kor sem marad el a szomjúságban: visszanyerni a folyókat, örökzöld lombokat, amelyeknek ágain madarak ülnek, tiszta lelkek jelképeként.

Az irodalom transzcendens vonulata - Baudelaire óta - kereséssel jellemezhető; a nagy nevek igazolják ezt a megállapítást, rögtön a nevezett: A romlás virágai szerzője, aki az abszolút békességet, az Édent anyja méhében véli megtalálni, visszavágyik tehát magzati idejébe, s magát a művészetet abszolutizálja, míg végül el nem jut a De profundis kétségbeesett kiáltásáig és - Szabó Ferenc jezsuita megfogalmazása szerint - "negatív módon a keresztény megváltásról tesz tanúságot: a Krisztus-előtti embernek szüksége van Szabadítóra."

Az "őseredeti-egy" kísérti A kis herceg szerzőjét is sivatag-allegóriáiban, az "evangéliumi gyermekség", amikor folyton keresi Istent: Saint-Exupery, a "pilóta-próféta" a "nomád misztikus", ahogyan kortársai nevezték. Mint sivatagi lélek nagyon jól tudja, mit jelent az éltető víz. Ritkábban olvasott művéből idéz Szabó Ferencjezsuita költő, teológus revelációnak számító tanulmányában, amely a Két végtelen között című kötetében olvasható:

"Tudom, nem forrásokról kellett volna neked beszélnem, hanem Istenről. De ahhoz, hogy szavaimnak foganatjuk legyen nálad, és műveletté váljanak számodra is, számomra is, az szükséges, hogy horgukkal meg tudjanak benned akasztani valamit. Ezért, ha Istenre akarlak megtanítani, akkor először is arra biztatlak, másszál hegyeket, hogy a csillagos csúcsok ellenállhatatlanul vonzzanak magukhoz. Hogy a források el tudjanak bűvölni, pusztákba küldelek szomjúságot szenvedni. Aztán hat hónapra követ törni küldelek, hogy tűző déli nap epesszen. És utána majd így szólok hozzád: ´Akit elcsigázott a déli nap, a csillagok megülte hegygerincre felhágva, a titokzatos éjszaka leszálltakor az isteni források csendjében oltja majd szomját.´ És hinni fogsz Istenben." Mintha örök karácsonyok zenéje - misztikus hangzata - hallatszanék e sorokban, amikor "az Ige testté lett."

A ma is élő Yves Bonnefoy, a költészet és a festészet értelmezője számára "az álmodozás és a tudattalan elemzése is utat nyitott a valóság felé", s bár ifjan ellenségesen fogadta a kereszténységet, később "egyre inkább kiemelte a keresztény hit és a saját keresése közötti rokonságot, jóllehet agnosztikus maradt". Műveiben gyakran visszatérnek a keresztény fogalmak, sokszor a megtestesülés. A bolyongó életben írja: "Négy nap óta igyekezett boldog lenni a felhőktől, amelyeket a vászonra mázolt egy köves út fölé. De mi a szépség, amikor az ember tudja, hogy csakhamar elmegy?" A vándorút Istentől Istenig tart: születéstől a halálig, miközben "a költő látni akar; szeme a fényre vágyik; az örökkévaló megtestesülését keresi, a jóságot az emberi gyengédségben, a szépséget a másikban, az abszolútot a végességben": Látni amint a gyermek lát, egy követ, / Egy fát, egy gyümölcsöt, / A lugast a tető alatt, / A madarat, amely rászállt az érett fürtre. A nevezett jezsuita költő-teológus közel-tükörben láttatja francia kortársát, s "a megtestesülés iránti érzékét" említi, amely valamennyi kereső és már a hit birtokában lévő embertársnak nélkülözhetetlen a Titok megközelítéséhez.

A még csak mostanában műveltség-közelbe kerülő Nobel-díjas Joszif Brodszkij, a Szovjetunióból száműzött orosz költő (1996-ban halt meg) 1988-ban Párizsban így nyilatkozott a riporternek: "Minden évben, karácsonykor megkísérlek egy új költeményt írni. Ez az egyetlen születésnap, amit valamenynyire tiszteletben tartok... Nem tudom, hogyan alakult ki ez, de igaz, minden karácsonykor megpróbálok verset írni annak az Embernek a tiszteletére, aki érettünk elébe ment a halálnak."

Messzi-vágya az örökkévalóra számára sem a "reménytelen soha" volt - idegenben: borral és kenyérrel emlékezzünk meg: / Ég alatt éltük rég az életünket, / Kibírhatatlan a földi kalitka, / A szabad létnek az égben a titka.

Karácsony az életfáról énekel.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu