A szeretet fénye

A szőke Erzsike házunk legfiatalabb lakója. Négyéves. Sokszor hangos tőle a lépcsőház. A nagymamája neveli, mert anyukája meghalt, apja meg ki tudja merre kószál e zavaros világban? Hozzám olykor be-becsönget, mert barátok vagyunk, amióta egyszer visszamosolyogtam rá.

Szeretem a gyerekeket. Talán azért, mert magam is örök gyerek maradtam. Ámuló, mindenre rácsodálkozó, hiszékeny gyerek.

A minap kézen fogtam és bevezettem a szobámba. Hosszasan ácsorgott a könyvespolc előtt, aztán a fülembe súgva bevallotta, mintha nagy titkot közölne, hogy nem tud még olvasni. De egyszer majd minden könyvet kiolvas a világon! - ígérte.

Amikor már megmelegedett nálam, kiscicaként az ölembe kuporodva megkérdezte: "Rajzoljak neked valamit?" Máris előkerestem a célra alkalmas papírt, majd leültettem a kis asztalkához. "Mit rajzoljak?" - tekintett rám égszínkék szemével. "Babát vagy madarat? Tudok ám felhőt is rajzolni. Meg szelíden legelésző barikát. A nagyinak lerajzoltam a múltkor a ház kutyáját, ahogy éppen ugat!

Tűnődtem egy kis ideig, mit is rajzoltassak ezzel a csöppséggel? Barikákat békés legelőkön vagy a szelíden vitorlázó felhőket? De amíg tétováztam, máris elkészült Erzsike az első rajzzal. Kerek gombócot kanyarintott a papírlapra, s megtűzdelte szúrós tüskékkel. "Nézd csak, ez a süni! - mutatott rá határozottan. Láttál már igazi sünit?" Nemet intett. "Akkor hogyan tudtad így lerajzolni nekem?" Vonogatta a vállát. "A nagyi mesélt nekem róla. Hogy szúrós, mert tele van szöggel. Nem szeretem a sünit..."

Nem háborgattam kérdésekkel, hagytam, munkálkodjék csak békében. Figyeltem közben: nyelvével is követte kézmozdulatait. "Ezt nézd meg!" - mutatott később felém egy papírlapot.

Sokáig forgattam: ugyan mit ábrázolhat? Olyan első látásra, akár egy nagy szem. Kékre festve. Közepében egy piros pont. De lehetne akár dió is.

Kuncogva várakozott mellettem. "Nem tudod? Hát ez a mama! Mindig így rajzolom le a mamát. Mert a mama szeme vigyáz rám, a nagyi is mondta, hogy mindig fogja a kezem, akkor is, amikor a lépcsőkön le s fel rohangálok. Hogy el ne essek..."

Meghökkenve és sokáig nézegettem a rajzot, és egyre inkább elhittem, hogy az valóban Erzsike anyukája, aki holtában is nyitott szemmel vigyáz a kislányra.

"Te nem ismerted a mamát?" - szögezte nekem a kérdést. Összeszorult a torkom. Nem tudtam mindjárt válaszolni. Amikor megszólaltam, rekedt volt a hangom. "Dehogynem! - hazudtam. - Jól ismertem. Hasonlít rá ez a rajz. Ilyen volt a mamád, Erzsike..."

Hirtelen elhallgattam, mert közben én is a mamára gondoltam. Az én anyámra, aki régen meghalt már, de ugyanígy néz rám, nyitott szemmel a túlvilágról, vigyázva lépteim. Most is érzem, hogy itt van velünk a szobában.

"Amikor jó kislány vagyok, akkor nevet is a mama" - folytatja, s nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem: "Te tudod már, hogy milyen a jóság?" Ráncolja a homlokát, öregesen, de jól áll neki. Aztán megfogja a kezem. "Persze, hogy tudom. Akarod, hogy lerajzoljam neked a jóságot?"

Nem tudok szólni, csak intek. Rajzolja csak le. Lássam végül, milyen is a jóság? Olyan talán, mint a réten legelésző barika? Esetleg tövises, mint a süni? Harapós akár a Buksi kutya?

A kislány visszaül papírjai és ceruzái mellé. Először egy gömböt rajzol. Horpadt szívet. Ez lehet a jóság teste. Piros pont a szeme. Hogy lásson. Aztán kék ceruzával bundát rajzol rá. "Hogy ne fázzon..." Nézem, nézem. "És ez? Szárnya van tán?" Bólint. Mert a jóságnak szárnya van, akár a galambnak. "Te nem tudtad?" - néz rám. Nem. Ezt nem tudtam.

Ebben a pillanatban becsöngetett a kislányért a nagymamája, aki kézen fogva elvezette. "Már megint elcsavarogtál, kicsikém!..." - korholta szelíden. Amikor távozása után egyedül maradtam, összefogtam a sok papírlapot. Megőrzök majd közülük néhányat, mert szeretem a gyermekrajzokat. Őszinték. Itt a süni például a tüskéivel, ez meg, lám a meghalt mama szeme vigyázza a kis árvát. Meglelem a felhőkről készült rajzot is, aztán megkeresem azt a rajzlapot, amelyre Erzsike a jóságot rögzítette. Ezt külön rakom, nehogy elkeveredjék, vagy kirepüljön az ablakon, mivel annak szárnyakat is rajzolt a kislány.

Tűnődöm közben, hol is találnék számára megfelelő helyet a lakásban? Aztán hirtelen nagyot dobban a szívem. Eszembe jut, hogy már csak néhány nap választ el bennünket a karácsonytól. Régebben ilyenkor már a szentestére készülve a fenyőfa díszítésével voltam elfoglalva. Ott sürgött-forgott ilyenkor képzeletemben a régi meghalt mama is. Ő adogatta a kezembe a szaloncukorkákat. Lehet, hogy az idén majd segít neki egyetlen fiam is, aki nemrég távozott hozzá a felhők közé. Ő szórná rá az aranyhajat a fenyőre.

Hirtelen széttörik bennem a gyertyafényes álomkép. Rádöbbenek: az idén mi nem is díszítünk fenyőfát, csak ülünk majd csendben egymás kezét fogva a feleségemmel, és azzal a régi kisfiúval beszélgetünk, aki mindenünk volt az életben.

De ne várja csupasz fenyőág őt se, ha eljön mégis hozzánk a mamával, feltűzöm egy zöld fenyőgallyra Erzsike rajzát a jóságról. Jól oda is erősítem az ághoz, hogy el ne repüljön, mert szárnya van. Maradjon velünk karácsonyra, világítson, apró gyertyácskák helyett, hogy meglássuk fényénél a szeretetet.

És ráleljünk a nyugalmunkra.

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu