Karácsony, 2001.

Fülöp unokámtól kaptam egy alig körömnyi harangot. Aranysárga; nagy, széles nyelve van, s finoman cseng, amikor megrázom. Itt van előttem az íróasztalon 2001 karácsonyának első, a Kisded megszületéséhez méltóan szerény jele. Különös, hogy ez az apróság nem a jelentéktelenséget asszociálja, hanem az ellenkezőjét: azt az éjfélkor kerekedő hangvihart, amely a Születés sötétjében támad, ha megkondul a százezernyi, mázsás súlyú harang. Ha a karácsony szent, az azt jelenti, hogy szembesít ezzel a ténnyel: Isten emberré lett. A karácsony ezzel túllép az emlékezés bölcselkedő vontatottságán. Mert ez a tény titok.

És a titok nem hajlandó ellaposodni, hanem meghökkent, sőt az idő múltával egyre meghökkentőbb lesz. Mivel ebből a tényből semmivel sem értünk többet ma, mint amikor Jézus ott feküdt az összeütött bölcsőben gyűrött arcú újszülöttként. Mert ez a titok forog. Mindig új arcot mutat anélkül, hogy a régit, a régieket érvénytelenítené.

Ha 2001 karácsony ünnepe képes megteremni bennünk az áhítat szótlanságát, s ezét azért, mert a sorsfordító titok előtt az ember illő magatartása a hallgatás (Végh Attila szavaival: a "süllyedés metafizikája" - a befelé süllyedésé), akkor a lélekre bíztuk s a lélekben szétáradó hitre, hogy befogadja, amit magunk nem értünk.

* * *

Egy ünnepet könnyű félreérteni. Sőt, épp az ünnepet fenyegeti igazán a félreértés vagy a tudatos lefokozás kísértése. A hétköznap az hétköznap, mondhatnánk elhamarkodottan, de ez sem igaz. A hétköznapban benne van az ünnep magja, a szürkében a piros, a folyamatosságban a rendkívülinek föllángolása majd a visszaszürkülése; az örök hétköznap az örök ünnep előideje. S ez azt a rejtett tartalmat sugallja, hogy voltaképpen "ünnep az egész", hogy az egész az ünnep, az idő maga, az idő lehetőségei, amelyekben fölülmúlhatja önmagát, az események láncolata, a bennük rejlő kegyelem; van valami ünnepi az ember puszta létében. Ha tehát az ünnep hétköznapias, nem kevésbé ünnepi, lévén, hogy a titok maga a folyamatosság. Ünnepen csak annyi történik, hogy ami egyébként is ünnepi, ilyenkor hangsúlyt kap, liturgikus fölhangot, szent és szentesített rendet, az emberi hódolat lassú és finomra csiszolt szcenáriumát. Ezek nélkül az ünnep nem más, mint félreértett és kiüresített alkalma annak, hogy az ünneptől idegen elemek, tárgyak, mozgások benyomuljanak az eredeti célba, s maguk alá temessék. Az eredeti cél az, hogy megállítsuk az elidegenedett sodródást a csönd sugárzásával. Állni és mozdulatlanul hallgatni a titok neszeit. Imádni és imádkozni.

* * *

A karácsony nem a szeretet ünnepe, hanem Jézus Krisztus megszületéséé, aki mivel egy az Atyával, és az Atya szeretet, maga is Szeretet. Van szeretet Jézus nélkül is, de Jézussal halhatatlan szeretet van. A Jézus nélküli szeretet meghal az emberrel, a jézusi szeretet azonban átviszi az embert a halálon, és meg sem áll vele az Atyáig. Ott az ember reszketni fog, de megérkezett. A Teremtés, amely Jézusban, Jézussal, Jézusért van megalkotva, a Megszületés titkát hordozta a várakozásban, ezt éli át a megszületésben, utána pedig a Krisztussá lett Jézussal él a Megváltásban. A megváltott Teremtés megkezdte - végtelennek látszó, mégis véges - emelkedését, hogy Új Földdé és Új Éggé legyen. A megváltott Teremtés éppen a reményével több a Teremtésnél, s ez a Remény minden reménykedésnél nagyobb és mintegy ellenére van, mert nem más, mint a Föltámadottban élt emberi élet.

* * *

A karácsony ünneplésében tehát valamiképpen benne van a húsvéti misztérium is. Annak ellenére, hogy már tudjuk, az a Kisded csúfos véget ér, most mégis csak sejtelem, szorongás ez a tudásunk. És majd húsvétkor, bár ott állunk a kereszt szörnyű, istengyilkos sötétségében, egyszersmind a születésnél is nagyobb föltámadás alig visszatartható ragyogása adta derengésben.

És ami a legszebb e kettős Egy misztériumban, az, hogy egyik sem képes lerontani a másikat, vagy elébevágni a másik ünneplésének: Jézus Krisztus, aki "született, de nem teremtmény", isteni származása okán a folyamatos Születés Szentje. Mit mutat ebből, képes-e ezt a valóban kimondhatatlan Életet akár csak jelezni is, ha az emberek egymást ajándékozzák meg? Minél drágább smukkokkal, ajándékokkal, annál kevésbé, mert aki az egész Teremtéssel a birtokában jött, hajléktalanul szegény volt, a szó szoros értelmében. Őt kellene megajándékoznunk, s Vele egymást. Nem véletlen, hogy az emberi szegénység karácsonykor kivált módon igaz metaforája Krisztus gazdagságának. Főként abban a világban, amely a pillanatban (mert hogy tíz év múlva is, az már nem biztos) az e világi meggazdagodást tartja az emberi élet céljának, világosan fejezve ki ezzel, hogy nem csak nem tudja, egyelőre nem is érti, miért "megfizethetetlen" az az egy csillag a betlehemi jászol fölött.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu