Forró csokoládé

Későig dolgoztam aznap. Este kilenckor indultam haza. Fáradt is voltam, a gyomrom is türelmetlenkedett. A folyosói automatához léptem, s míg a gép zakatolni, a forró csokoládé pedig csordogálni kezdett, beburkolóztam a kabátom és a sálam rejtekébe.

Cudar hideg volt odakint. Arcomat csípte a jeges szél, kezemet még égette a hűlő pohár. Jólesett a meleg ital. A gép nem vitte túlzásba a mennyiséget, be kellett osztani azt a két decit. Kettőt léptem, egyet kortyoltam. Újból léptem, megint kortyoltam.

Borízű hang metszette ketté az éjszakai hideget: - Issza a jó kávét, főnök?

Az épület, amelyben dolgozom, régimódi, nagy ház. Fala mentén számtalan beugró, ficak, szélvédett rejtekhely. Tudják ezt azok is, akik odakint töltik az éjszakát. Egész "alvótelepek" alakulnak ki ott sötétedés után, hárman-négyen is elférnek egymás mellett. Aznap este is épp lefekvéshez vackolódtak, méregették, hol esne a legjobb fekvés, leterítették kartonpapír ágyukat, pokrócaikat.

- Issza a jó kávét, főnök? - a kérdésben a minden mindegy elszántságával lapult a kérés. Talán ez ijesztett meg. Valamit motyogtam... nem is kávé... de már ezt is csak később, zavartan, szégyenkezve. Mert abban a pillanatban tudtam, hogy egyetlen dolgot tehettem volna: átnyújtom az apró termetű, öregasszonynak tűnő embernek a poharat, kóstolja meg, jó-e valóban.

Azzal áltattam magam, hogy sietnem kell, ha elszalasztom a metrót, tíz perc múlva jön csak a következő. Elszalasztottam. Nem a metrót, valami sokkal fontosabbat. Felhörpintettem a csokoládé maradékát, de már csak borízű, keserű kávét éreztem a pohár alján: Issza a jó kávét, főnök...

Nem volt jó, kávé se volt. Főnök... aki első akar lenni köztetek, legyen mindenkinek a szolgája... Aki meg akarja tartani életét, veszítse el azt... üljön az utolsó helyre... hívja meg az útszéli koldusokat, akiktől nem várhat viszonzást... tesszük a kötelességünket, mert mihaszna szolgák vagyunk mindannyian...

Akkor este csak mihasznának éreztem magam. Hát ennyit számít a karácsony? Ennyire készülök? Ennyire vagyok képes adni? Önzetlenül, nem várva viszonzást? Mindenkinek csak ez a dolga, nem több: felismerni a szükséget és cselekedni.

Mert van, Aki nem pusztán egy kis pohár kakaóról mondott le. Van, Aki világfelettiségét, időn és téren túli létét adta oda - hogy ember lehessen. A teremtetlenséget áldozta fel az emberi születésért. S nem sajnálta, amiről lemondott.

Áldott, szolgáló karácsonyt kívánok Önnek, kedves Olvasó. Őszintén remélem, hogy Ön is, én is, mindannyian megtaláljuk és felismerjük a szükséget, és cselekedni is képesek leszünk. Úgy legyen.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu