Nem dicsekvésből, hanem boldogan...

A nyolcvanéves Remsey Iván festőművésznél, Gödöllőn

A magyar szecesszió központjának tekintik a XX. század elején Gödöllőn, Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor és L. Belmonte körül kialakult művészcsoportot. Tagjai közösen dolgoztak, s a képzőművészet mellett az iparművészet számos ágát művelték, nem állt távol tőlük a zene, irodalom, színművészet, bábművészet sem. A magyar nép formakincsének összegyűjtését és alkalmazását hivatásuknak tekintették. Az 1909-ben a Nemzeti Szalonban rendezett egyetlen közös kiállításukon részt vett az alapítók mellett Nagy Sándorné,Zichy István, Raáb Ervin, Remsey Jenő és Remsey Zoltán festők, Juhász Árpád iparművész, Sidló Ferenc szobrász. A Gödöllői Művésztelep alkotói közül Nagy Sándor feleségével, valamint Remsey Jenő és felsége, Frey Vilma tovább is Gödöllőn éltek, a gobelin és szőnyegszövő műhely a vezetésük alatt még sokáig működött. (Forrás: Művészeti Lexikon)

A Remsey családról

Remsey Jenő és Frey Vilma házasságából négy gyermek született: Ágnes, Iván, Gábor és András. Ágnes Pyrk János festőművész felesége lett, Szentendrén él, mindig művészettel, írással, babakészítéssel foglalkozott. Öt gyermeke van.

Iván, Gábor, András, a Remsey fiúk - így hívta őket mindenki - ugyancsak művészek lettek, mindannyian festettek, tanultak zenét és művelték is. Iván leánya, Flóra, textilművész, Gödöllőn él és alkot, az ő nagyobbik fia jelenleg az Iparművészeti Egyetem hallgatója.

Remsey Flóra meséli

Jól emlékszem gyerekkoromból a házi bábszínházunk piros, sárga villanykörtéire, a bábokra, a Gólyakalifa történetére. Édesapám hozta létre a bábszínházat, de az egész család részt vett benne. Ezek a családi, de nyilvános bábelőadások is jelezték a Gödöllői Művésztelepnek azt a szellemét, amely a művészetet egységes egésznek tekintette. Akkoriban édesanyám volt a fő bábos, később édesapám is tervezett és készített bábokat.

Jóval később, a hetvenes években olaszok figyeltek fel édesapámra, mint bábkészítő művészre. Bábjait több helyen bemutatták, így Salernóban is, Cava de Tirreni város pedig művészetének elismeréseképpen díszpolgárává választotta. Itthon ő a Magyar Bábművészek Egyesületének tiszteletbeli elnöke.

Abban az időben, amikor én születtem, Szentendrén éltünk, édesapám a Szentendre-Budapest-Gödöllő háromszögben cikázott, egyik helyen énekkart vezetett mint karnagy, a másikon villanyvezetéket szerelt, a harmadikon számtant és rajzot tanított, még segédmunkás is volt. A festészetnek nem kedvezett ez az élet, de végül sikerült egy műteremlakáshoz jutnunk a Ráday utcában. Édesapám életében azonban továbbra is fontos hely maradt Szentendre.

A nagypapa gödöllői háza mindig a család központi helye volt, amíg élt, nagyon ragaszkodott hozzá, hogy ott időről időre együtt legyen a család. Az a ház mindig, mindenki előtt nyitva állt, akkor is, amikor már csak a fiúk, közülük is csak András és Gábor lakott benne. Gábor három éve meghalt, s a ház kapuját is zárva kell tartani már...

A 2000. év tavaszán Gödöllő város Pro Urbe kitüntetést adományozott a "Remsey család alkotó tagjainak".

Remsey András meséli

Ivánnak páratlan humorérzéke volt. Még alig múlt tizenöt éves, amikor egy karikatúrasorozatot rajzolt különféle, emberekről, nyugdíjas házaspárról, piaci kofáról, kulcslyukon leselkedő szobalányról, pegazuson lovagoló fűzfapoétáról és még ki tudja hányféle emberi karakterről. S ezek csak úgy burjánoztak elő a ceruzája alól! Ezek a kis remekművek azt bizonyították, hogy alkotójuk nagyon is éles szemmel figyeli a körülötte zajló életet!

Igazi világa a mese volt. Manók, tündérek, törpék, rejtelmes erdők. Nemcsak mesélni tudott nagyszerűen - nekünk kisebbeknek - hanem le is rajzolta ezeket, úgy hogy a mesélés képekkel együtt volt az igazi élvezet. Valamennyi mesét ő maga találta ki!

Az első marionettfigurák nagy titkolódzások és bezárkózások után születtek meg. Micsoda öröm volt! Kutya, ami mozgatta a fülét-farkát, balerina, aki csodálatos "spárgát" tudott csinálni, néger pincér, aki tálcán szervírozta az ebédet...

Amikor már egész előadássá keveredett a dolog, meghívták a fél utcánk gyerekét-felnőttjét! (A belépti díj 10-20 fillér volt, de Kriesch Aladár özvegye, az Ilka néni kerek egy pengőt adott!)

Ez volt az első családi bábszínházunk. Iván közben újságot is szerkesztett: tizenegy számot ért meg a "Srác-lap". Alig vártuk egy-egy szám megjelenését, mert minden megvolt benne, ami a gyermeki világunkat foglalkoztatta.

Az ötvenes években aztán újraszületett a bábszínház, most már teljes családi együttműködéssel, közös tervezésekkel, megvalósításokkal, a Népművelési Intézet támogatásával. Ezeknek az éveknek az eredményeit a Színháztörténeti Múzeum és magángyűjtemények őrzik.

Hogy mi minden fért még meg Iván fantáziájában? Bábok, mesék, virágok, pillangók, tengeri kagylók, emberi arcok, jellemek, s ne hagyjuk ki a színészethez való vonzódását se. Kisebb-nagyobb szerepekre még ma is be-behívja a filmszakma, megbecsülik és szeretik "Iván bácsit". Sőt mondhatjuk, hogy Iván bácsi ott valóságos fogalommá nőtte ki magát. Van valami titka az ő népszerűségének, valami többlet, valami sugárzás, amit lehet optimizmusnak, folytonos derűnek, személyi varázsnak nevezni, ami megfogja az embereket, de amiről ő egyszerűen csak azt mondja: szeretni kell őket, szeretni kell az életet úgy ahogy van... ennyi az egész!

Csak tartsa meg az Isten sokáig közöttünk!

Remsey Iván meséli

- Tudod, kedvesem, nem azért jöttünk a világra, hogy úgy menjünk el egymás mellett, mint ismeretlenek. Nekem tulajdonképpen minden ember a barátom. Akit nem ismerek, csak ezután fogok megismerni, az is. Hiszen azért születtünk, hogy a másik emberben megtaláljuk a rég elveszett testvérünket. A világ összetartó ereje egy nagy-nagy szeretet, ha ez nem volna, széthullana minden.

Szerintem a földi létet nemcsak elviselni kell, hanem vállalni. Akkor jobban ráébredünk, hogy az élet öröm! Nem csak mártíromság, nem csak örökös szenvedés! Hát illene az egy jóságos Istenhez? A lét csodálatos enyhítői a művészetek. Azt a sok cudarságot, szívtelenséget, emberietlenséget, amit a földi lét tartogat mindenki számára, nem tudnánk elviselni, ha nem volna ez a jótékony célú intézmény: a művészet.

Azt gondolják sokan, hogy aki bohém, az nem megbízható, az nem komoly ember, nem jó házastárs, könnyelmű, és így tovább. De hát annyi szépet is rejt ez a szó. Mert az ellenkezőjét jelenti a szűkkaliberű, kispolgári életformának, amelyik tulajdonképpen csak az anyagiakban látja az élet értelmét. Havi biztos fizetés, meg ilyen dolgok. Mindig úgy éreztem, hogy a bohémság nem törődik a pénzzel, a földi dolgokkal, a hétköznapokkal, hanem azt keresi, ahol az emberi szív értékei jutnak felszínre.

Nem volt nehéz ezt a sok szép dolgot tudni és élvezni. Kedvesem, nem mondom, hogy szerencsés vagyok, mert a szerencse szó nem méltó ehhez. A művészszülők, testvérek, barátok, a neveltetésem, a szellemiség, amely körülvett, az, hogy a Zeneakadémia nagytermének Körösfői-Kriesch freskóján ott láthattam édesanyám és nagynéném képét is... Szóval minderről én nem tehetek. Ez az isteni gondviselés... Nem dicsekvésképpen mondom, hanem boldogan.

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu