Veronikák

Az asszonyról, aki Jézus arcát megtörölte, hallgatnak az evangéliumok. Alakját csak a hagyomány őrzi. Semmit sem tudunk róla. Valójában még nevét sem ismerjük. Talán görög volt, s Berenikének, a győzelem hozójának hívták. De az istenarc kendőjére rajzolódott, s lehet, hogy ezért nevezték el később igaz képnek, Veronikának. Életének csak egyetlen pillanatát ismerjük. Tettei közül csupán egy gyöngéd mozdulatot. Sohasem jártam még olyan templomban, ahol tiszteletére szobrot állítottak volna, és nem ismerek díszes oltárképet sem, ahonnan ő tekintene ránk. Veronika nem kanonizált szent. A tolongó tömegből csak egy percre lép elő, hogy aztán ismét elnyelje a sokaság. S bár nem a szentélyek gyertyafényében áll, még csak nem is a mellékoltárok liliomai közt, mégis jelen van minden istenházában. Mindig oldalt, észrevétlenül, némán.

Messziről kíséri a fájdalmak férfiját, s a gyötrelmes út közepén, mint egy nem várt jelenés, a szenvedő mellett terem. Tette veszélyes és logikátlan. Szinte értelmetlen cselekedet. Hiszen segíthet-e egy parányi kendő a megkorbácsolt emberen, akire néhány óra múlva kegyetlen haláltusa vár? Segíthet-e egy gyönge nő ott, ahol a rettenet az egyetlen valóság? Ahol a gyűlölet tébolya már mindent eldöntött? Eltakarhatja-e az a kicsiny kendő az ember és a világ iszonyatát? Nem. S Veronika valószínűleg tudja ezt, de nem törődik vele. S így történhet, hogy egy pillanatra öszszedőlnek a pokol díszletei, s eltűnik a borzalom. A kendőn pedig ott marad egy meggyötört, de szelíd ember arca. Egy pillanatra csend lesz. Nem a Golgota iszonyú csendje, hanem a találkozás csendje ez. Az asszony lényének mélyéből a legfontosabbat adta a szenvedőnek. S a szenvedő viszonzásul saját arcának vonásait, egész lényét ajándékozta neki, s örökre nevet adott a számára. Veronika és a kendő. Veronika és Isten arca.

Lassan három évtizede viselem ennek az asszonynak a nevét. S csak rövid ideje értem, mi lehetett ez az egyszerű, mégis világot teremtő mozdulat. Néhány héttel ezelőtt sírtam. S valaki mellém állt. Nem tudott változtatni azon, ami fájt. De velem volt, s miközben egy zsebkendőt nyújtott felém mosolyogva, ennyit mondott: Olykor a Veronikáknak is szükségük lehet kendőre. Hogy nevemhez nem vagyok méltó: tudom. S hogy mindennap találkozom egy Veronikával, azt is tudom. S most köszönet nekik.

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu