Kilátás a káoszból

Beszélgetés Frenyó Zoltán filozófussal

Huszonöt évig az MTA Filozófiai Kutatóintézetének volt munkatársa Frenyó Zoltán, aki a közelmúltban - nem önszántából - távozott az intézetből. Ma a Szent Margit Gimnázium filozófiatanára. Vele beszélgettünk húsvét embernek szóló üzenetéről.

A húsvét a keresztény világ legnagyobb ünnepe. Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása a bizonyosság hitbeli ténye, ugyanakkor kérdőjel is az ember számára. A filozófus mely gondolat mentén ragadja meg az élet és a halál kettősségét?

- Húsvét a keresztfát juttatja eszembe, amely egyúttal életfa. Ez egy paradoxon, hiszen Jézus Krisztus ezen halt halált, mégis azt mondhatjuk, a keresztfa az élet filozófiáját hordozza. A keresztfa egyrészt a nehézségeket, a terheket jelenti, másrészt pedig a megoldásokat és feloldásokat, s nyomában a feltámadás következik.

Prohászka Ottokár ezt írja 1922-ben naplójában Istenről: "Őt szeretni, nem azért, mert jót ad, nem azért, mert boldogít, hanem önmagáért, azért az immanens fölségért, hogy hozzá közöm van s közöm lehet. Én a gyúrmányból való vagyok, s örülök neki, hogy van, hogy ilyen! Nemcsak akkor szeretem, amikor virágzik s csattog s kéjtől reszket a természet szépségeiben s színeiben s fényeiben, hanem amikor nem ad, mikor hervadunk s haldoklunk. Szeretem őt akkor is, ha az én világom csikorog, ha züllik s tönkre megy. Szeretem őt a történelem katasztrófáiban, a rossz emberek gyűlölködéseiben, az üldözés kegyetlenkedéseiben."

A kereszthordozáshoz, a teherhordozáshoz egy másik szép idézet: "Erőt kértem az Úrtól..."

A keresztfa ugyanakkor a halál fája, a kínszenvedésé.

- A halál fogalmát nehezen tudjuk értelmezni. Platón és Karl Jaspers azt mondja: filozófiai szempontból az élet a halál tanulása. Míg élünk, a halál felé tartunk, s azt bele kell építenünk egész életünkbe. Amikor az ember természetéről gondolkodunk, sok félreértés kíséri a halál fogalmat, ugyanis nemigen tudjuk az emberi természetet egységben fölfogni. Max Scheler, a jeles huszadik századi német filozófus Az ember helye a kozmoszban című művében azt írja, különféle képzeteink vannak az emberről: a bibliai emberképünk, azután amit a görög filozófia tanít, illetve amit a modern tudományok tárnak elénk. Scheler azt mondja, ez a három elem nem jelentkezik szerves egységben az ember gondolkodásában. Azt hiszem, ma is nehezen egyeztetjük össze őket egymással oly módon, hogy valami közösre irányuljanak.

A Biblia azt tanítja: az ember Isten képmása, ugyanakkor porból vétetett. A görög filozófiában két alapvető irányt látunk: a platónit és az arisztotelészit. A platóni azt vallja: az ember alapvetően lélek, ami véletlen módon testbe öltözik. Így "jön le" a földre, azaz él, s majd a halállal visszakerül eredeti állapotába. Az arisztoteliánus ezzel szemben nem állítja a lélek alászállását a testbe, majd visszaszállását, hanem olyan felfogást vall, mely szerint ez az egyetlen világunk létezik, amelyben az emberi lélek forma, s amely a testet mintegy élteti.

Hol helyezkedik el a keresztény filozófiai gondolkodás?

- Keresztény szempontból is vagy platóni vagy arisztoteliánusi módon gondolkodhatunk, de egyik sem megnyugtató, ezért mondják, hogy a keresztény gondolkodás nem az egyes tanok szerinti filozófia, hanem több annál.

És a modern tudomány emberképe?

- A modern tudomány vizsgálódásai során végső kérdésekbe ütközik. Ezenközben nagyon sokat tud meg az emberről, de mégsem tud többet, mint a régiek. Továbbra is megmarad a kérdés: végül is mi az ember?

Itt állunk tehát húsvét misztériuma előtt...

- Húsvét központi gondolata az ember számára Jézus Krisztus föltámadása. Nélküle az ember nem érthető. Az ember előtt őt kell elgondolnunk, akinek feltámadása mintát ad, s hatásában magával vonja az embert. Az úgynevezett második eljövetelt a teológia tárgyalja, ami nem az elsőhöz hasonló, hanem magasabb rendű eljövetel: a világ olyan helyreállítása, amely több a kezdetnél.

A paruziát, tehát Jézus Krisztus második eljövetelét a teológia - Karl Rahner teológiai kisszótára szerint - Jézus Krisztus üdvözítő jelenlétében látja, az üdvtörténetben és a világtörténelemben megnyilvánuló vagy nyilvánvalóvá lett eredményének véglegességében.

A gondolkodásban gyakran megnyilvánul a dolgok, a világ, a lét teljességének a helyreállítására törekvő igény. Mi ennek a helyreállításnak a tartalma?

- Két ókeresztény fogalmat szeretnék említeni. Az egyik: mindenek helyreállítása vagy helyreállása. A másik pedig a rekapituláció: eszerint Jézus Krisztus az emberiség hosszú kivetettségét önmagában rövidítette le. Amit Ádámban elveszítettünk, Krisztusban visszakaptuk.

Nüsszai Szent Gergely ezt a két fogalmat egybevonja, s úgy értelmezi: a végső állapot, mindenek helyreállítása nem egyszerű helyreállítás, hanem a kezdetek felülmúlása, egy magasabb szintézis. Ami azt is jelenti, hogy a világnak, s benne az emberi életnek is van értelme.

Életünket útnak fogjuk föl. Úton vagyunk, amire az idő és a tér, a biológiai valóságban naponta figyelmeztet bennünket. Részleges értelmet keresünk és találunk, ám - ha mondhatjuk így - mi lenne a végső értelem?

- Nüsszai Szent Gergely a halottakról szóló művében tárgyalja, hogy a feltámadott test azonos lesz a korábbival, de mégis szellemibb természetű. Mózes élete című munkájában pedig azt írja: Minden ember élete során saját emlékművén dolgozik, de senki nem tudja befejezni azt. Befejezetlen mű kerül a halállal Isten kezébe, aki megadja annak végső tökéletesítését. Ez a perspektíva. Életünk a véges körülmények között ugyan befejezhetetlen, de nagyon is számít, mennyire tökéletesítjük mi magunk ezt a művet.

A test és a lélek kettősségével, egymáshoz való viszonyával nehezen tud mit kezdeni az ember. Olykor a testet kényszerzubbonynak érzi, máskor pedig éppen ebbe a valóságba igyekszik menekülni. Mi történik velünk, test-lélek emberekkel a halálban? Miféle remény teljesedik be, vagy miféle pusztulás vár?

- A test feltámad a halál után, de ez a test szellemi természetű. Erről már Nüsszai Szent Gergely előtt, az apologéták műveiben is olvashatunk. Athenagorasz például azt írja A halottak föltámadásáról című könyvében, a második században: a lélek és a test, a kettő együtt az ember. Tehát a testtől elvált lélek önmagában nem cél, a testtel együtt kell az emberi teljességet visszakapnunk. S a feltámadással ez teljesedik be.

Ennek a gondolatnak a nyomdokain született meg Szent Ambrus Feltámadásról című műve, s Aquinói Szent Tamásnál ismét hangsúlyt kap: nem platóni értelemben kell fölfogni a lelket, tehát nem valami véletlen, valami esetleges ahhoz mérten a test, melytől megszabadulni igyekszik.

A fogalmainkkal közelítünk valami, a végső dolgok felé, ami mindig kicsúszik, mielőtt megragadhatnánk.

- Karl Rahner a végső dolgokkal kapcsolatban írja A hit alapjai című művében: létezik az egyéni eszkatológia, az egyes ember életének a vége, s van kollektív eszkatológia, amely egyrészt a történelmünk is lehet, a Föld története vagy akár az egész világ vége is. Ezek a végességben merőben szétcsúsznak, s ezért nem tudjuk egységben fölfogni őket, pedig ugyanazt a dolgot jelzik. Ebben kell helyes szintézist találnunk.

Engem mindig is izgatott, hogy a vég ilyenformán szétcsúszva, de mégiscsak egyben áll előttünk. Ha szimmetrikusan nézzük: a teremtésben és a születésben azt látjuk, előbb létrejött a világ, azután az ember - a világ teremtése után az ember teremtése már az időben történt. Valahogy ennek szimmetriájára tudnám a végső dolgokat is elképzelni.

Számos filozófiai iskola az ember esetlegességét, véletlenszerűségét hangoztatja. Mintha riadnának a meghatározottságtól, az eleve elrendelés pedig rettegéssel töltené el őket, mondván, ez az ember szabadságának végzetes gátja lenne.

Prokop Péter: Diadal

- Rahner azt mondja: az ember nem véletlenül vettetett ide. Nem olyan lény, akinek esetleges az ittléte, hanem valamilyen kozmikus helye és szerepe van. Ezt a legkülönfélébb keresztény megközelítésekből ki lehet fejteni. Említhetném például Teilhard de Chardint, aki nagy világ-víziójában az embert kitüntetett helyre teszi, s az öntudatra ébredt evolúciónak nevezi. Az a bizonyos Omega pont pedig, amelyben visszavétetik az egész, misztikus pont, amit úgysem érthetünk meg, de a végén a dolgok mégis találkoznak.

De hol, miben? A véges és végtelen fogalma mintha szétfeszítené az emberlét lehetséges kereteit.

- A görög kozmológiának és a modern fizikának van néhány közös, nyitott kérdése. Az egyik a véges és a végtelen problémája. Sematikusan két elmélet áll egymással szemben: a görög és keresztény szemlélet. A görög a valamiből való teremtést vallotta, az összerendezést a káoszból a kozmosszá, a keresztény ellenben a semmiből való teremtést vallja.

A modern fizikai kutatásokban a véges és a végtelen, a létező és a nem létező - ezek a nagy fogalmak - feloldódnak és egymásba olvadnak. Ha úgy gondoljuk el a teremtést, mint például az ősrobbanást, akkor rendkívül nehéz kérdésekbe ütközünk, amikor - tudományos megközelítéssel - azt kérdezzük: mi az, ami létezik, mi az, ami nem létezik, mi volt a létezés, a teremtés előtt... Mégis hiszem, sőt, meg vagyok győződve róla, hogy a régi teológiai problémák és a filozófiai szempontok megegyeznek a modern fizika fölvetéseivel.

Prohászka száz éve hangoztatta: a teológia és a modern tudomány nem állhat ellentétben egymással. Szent Ágostont idézi: a nem hívőktől, a pogányoktól bizony tanulnunk kell, ha ők olyan dolgokat állapítanak meg, ami igaz. S nevetséges az a keresztény, aki elutasítja a profán tudomány eredményeit, s ezzel a hitnek is árt. Hit és tudás, hit és ész a későbbi keresztény teológiában is úgy jelenik meg, mint ami egy igazságot hirdet, csak mindegyik a maga módján.

Az igazság azonban, tudásunk szélesedésével, a megismerés helyett mintha egyre inkább elrejtené az arcát.

- Növekszik a világ rendezetlensége. Azt elfogadhatjuk azonban, hogy az emberi szellem a rendet szereti. Az ember, aki a világ része, mégis olyan különleges része, amely szemben áll a világ rendezetlenségével; mert az emberi szellem a rend szerint működik, a rendet keresi, a világ pedig a fizika fölismerése szerint a rendezetlenség felé halad. Nem tudom, milyen fordulópont után térne vissza a világ a rend felé.

Pedig a természet - régi elv - mindig ki akarja egyenlíteni magát, nem szereti az űrt. A lakásba például dől be a por, az ember meg igyekszik kitolni onnan. Van egy emberi rendünk, a természet pedig be akar nyelni bennünket - a szellem és a civilizáció pedig szemben áll ezzel.

A Gaudium et Spes kezdetű zsinati dokumentum 39. pontja írja: "Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje; és nem ismerjük a módot, ahogyan a mindenség átalakul. Elmúlik ugyan ez a bűn miatt eltorzult világ, de tanítást kaptunk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, az igazságosság hazáját, amely a maga boldogságával betölti, sőt felülmúlja mindazt a vágyat, ami feltör a békét szomjazó szívekből. Akkor vereséget szenved a halál (ahogy Pál mondja), Isten fiai pedig feltámadnak Krisztusban, és romlatlanságba öltözik az, ami erőtlenségben és romlandóságban mag módjára a földbe került. A szeretet és művei megmaradnak, és a mulandóság szolgai állapotából mindenestől felszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért teremtett."

Elmer István

A meghallgatott imádság

Erőt kértem az Úrtól,

s Ő nehézségeket adott,

melyeken megedződtem.

Bölcsességért imádkoztam,

és Ő problémákat adott,

melyeket megtanultam megoldani.

Előmenetelt óhajtottam,

gondolkozó agyat és testi erőt kaptam

hogy dolgozzam.

Bátorságot kértem,

és Isten veszélyeket adott,

melyeket legyőztem.

Szeretetre vágytam,

és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket,

hogy segítsek rajtuk.

Kegyes jóindulata helyett,

alkalmakat kaptam a jóra.

Semmit nem kaptam, amit kértem

és mindent megkaptam, amire szükségem volt.

Meghallgatta imádságomat!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu