Ember és szakralitás

"Szakrális terek építészete az ezredfordulón" címmel kortárs magyar és külföldi építészek, valamint egyetemi hallgatók munkáiból rendeztek kiállítást a közelmúltban a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Ebből az alkalomból a szakralitásnak az építészetben való megjelenési formáiról beszélgettünk Vukoszávlyev Zoránnal, az egyetem Építészmérnöki Kara Építészettörténeti és Műemléki Tanszékének adjunktusával.

Milyen legyen a modern templom...

- Az őskortól kezdve az emberiség történetében mindig voltak olyan kitüntetett helyek, amelyek valamilyen élményt, érzelemsűrűsödést jelentettek az ember számára. A megmagyarázhatatlan, rajta kívül eső és általa befolyásolhatatlan természeti jelenségek világában viszonyulási lehetőségeket, találkozási pontokat keresett a másik erővel, amely hite szerint a körülötte látható világot szervezi és mozgatja, s amelynek megnyilvánulásaival lépten-nyomon találkozott. E kiválasztott ponton - amely a vándorló népeknél egy rituális szerepet játszó, szentnek tartott oszlop, a letelepedő népeknél már egy fallal körülvett hely volt - lépett kapcsolatba egymással a föld, az ég és az alvilág, s egyúttal azt is lehetővé tette az ember számára, hogy onnét mint valami középpontból tájékozódjék a kaotikus világban.

Milyen volt az ember viszonya ehhez a tájékozódási ponthoz?

- A vallásos ember a lehető legközelebb akart élni a világ középpontjához: a temploma, az országa, a városa, a háza az igazi középpontjai a világnak, s csak ott jön létre kapcsolat a három kozmikus zóna között. Ezek a helyek egyformán a világ tükörképei. Josephus Flavius írta a templom szimbolikájáról szólva, hogy az udvar a "tengert" (vagyis az alvilági tájakat), a szent ház a földet, a szentély pedig az eget jelenítette meg. A nagy keleti civilizációkban a templom már nem csupán a világ tükörképe, hanem egyúttal a földöntúli szféra e világi utánzata is. A zsidóság is átvette ezt az elképzelést. Mikor Dávid átadta fiának, Salamonnak a templom építésének tervét, ezt mondta: "Mindezek az Úrnak kezétől írattak meg. (1Krón 28,19).

A keresztény bazilika és később a katedrális újból feléleszti és továbbfejleszti mindezeket a jelképrendszereket.

Hogyan valósult meg ez a tartalom a történelem során?

- Az egyház történelmi változásainak megfelelően más-más megnyilvánulási formái voltak e tartalom megvalósulásának. A nyugati kereszténység alapvetően az "irányított teret" választotta megjelenési formájává a templomépítészetben, hiszen e térszerkezet tükrözte leginkább az egyház hierarchikus felépítését. Az egyszemélyi, pápai egyházfőséget egy irányított hosszú tér képezte le.

A keleti kereszténységnél fontosabbak a centrális terek, hiszen ott a szinódus, a tanács, a közösségi irányítás jellemző az egyházra, melynek megfelelően a terek is egy centrumra, központra épülnek rá.

A korai idők után - részben a liturgia átalakulása miatt - ezek erőteljesen változtak.

A figyelmes szemlélő mit olvashat ki az évszázados falakból, az általuk határolt térből?

- Ha egy több száz éve épült templomba belépünk, érezzük, hogy annak ott kellett megépülnie. Ott van igazán értéke, azon a helyen, ahol létrejött. Gondolhatunk arra is, hogy ezeket az épületeket emberek építették: kézzel, verejtékkel, ügyességgel, mesterségbeli tudással - tehát az akkori közösség kulturális, erkölcsi, szakmai értékének tükre is egyúttal a körülöttünk álló épület.

A vallásos embert rabul ejti a szakrális, szent tér varázsa is, amely más dimenziók felé nyit kaput számára. De hatással lehet a nem vallásos ember élményvilágára is, aki egy deszakralizált létben, profán térben éli életét, s a viszonylagosságban egyre nehezebben leli meg azokat a pontokat, amelyek tévelygésében eligazíthatnák.

Hogyan folytatódott az építészetben a templomépítés hagyománya, s mi az, amit ehhez az alkotó, a tervező hozzáadhat?

- A templomépítésnél abból kell kiindulni - amint azt Keresztes Szilárd püspök is említette a kiállítás megnyitójában -, hogy ma hogyan valósul meg Krisztus keresztje az élő egyház életében. Hogyan tudunk az egyház örök liturgiájának megfelelő teret teremteni, a hívő ember miképpen tudja a maga vallásosságát a mai épületekben megélni és továbbfejleszteni. Ennek megvalósításához alkotó alázatra van szükség.

A templomépítészetnek egy társadalmilag stabil és egy minden ízében rohanó világ kereszteződésében kell megtalálnia a helyét. A nagy műemlékeket évtizedekig-évszázadokig építették, nem egyik napról a másikra születtek. Azt a kort idézik, amikor az egyháznak társadalmi befolyása, egy-egy templom építéséhez anyagi forrása és évszázados türelme is volt. Mára az egyház nemcsak hivatalos társadalmi súlyából veszített, de az emberek gondolkodásában is viszszaszorult a kereszténység. Más templomot kell építeni a harmadik évezredben, mint kétszáz vagy ezer évvel ezelőtt. Hiszen ma másként élik meg a keresztséget az emberek. Sokkal őszintébb lélekkel, hittel lépünk be a templomba: nem társadalmi elvárásoknak vagy kényszernek engedelmeskedve, hanem önszántunkból fordulunk Istenhez.

Lehet ma valami egészen új megjelenési formát létrehozni?

- Aki templomépítésre vállalkozik, nem mondhat le arról, hogy a nagy elődök szellemiségét, kisugárzását közvetítse, de azt sem teheti meg, hogy valamilyen alkotói nagyzolásból olyan épületet tervez, amely ebbe a szellemileg, egyházilag megváltozott világba nem illik bele. Az építész a társadalom egyik tagjaként arra a világra reflektál, amelyben él. Ennek megjelenési formái igen sokrétűek. Lehetnek stiláris vonatkozások, mint ahogy ismerjük a barokk építészetet, vagy a klasszicizmust, ahol egy felvett attitűd jelenik meg az építészetben. A mai rohanó világban azt tartom fontosnak, hogy az építész nyugodt, letisztult, közérthető formavilágot alkalmazzon. Ez egyrészt az építészet fejlődésének iránya, amit egyszerűsödésnek, letisztultságnak hívunk. A csendességre való igény jelentkezik az építészetben. A csendességet az építőművészek a régi elemekkel, a nehéz falakkal, a szépen kidolgozott ajtókkal-ablakokkal, az átlátható liturgikus térrel érik el. Olyan térrel, amely nem túlmagyaráz - mint például a barokk -, hanem ténylegesen azt közvetíti, amit a belépő hívő vár. A szakralitáshoz emeli az egyén lelkét, ugyanakkor kifejezi a közösség hitét és áhítatát is.

Ennek nagyon sajátos eszközei vannak, amelyeket az építészek különféleképpen alkalmaznak, de mindig erre a csendre próbálnak összpontosítani. Ez olyan csend, amelyben az ember nem marad egyedül, hanem érzi, hogy tartozik valahová.

Nem elég, ha a templom kiváló, nagyszerű épület. A nagyszerűség, a meghittség, a békesség és a családiasság kereszteződésében van a templom igazi értéke. Olyan hely legyen, ahová szívesen tér be az, aki pihenni, megnyugodni, gondolkodni, imádkozni szeretne, vagy éppen testvéri közösségben akar találkozni másokkal.

Hová, milyen helyekre épülnek a mai templomok?

- Ma már nem lehet a régi módon templomot építeni. Őseink körbenéztek a pusztán, s megérezték egy hely szakralitását, ahol templomot kell építeni. Igen sok esetben ma már csak egy telekről van szó, amely a közösség birtokába került. Ilyen esetben a közösség által válik kijelöltté a hely. A kereszténység számunkra azt jelenti, hogy egyrészt önmagunk vagyunk keresztények, másrészt pedig egy közösség részeként, a hit által egy további dimenzióról beszélhetünk. Isten országáról, amely nem itt a földön teljesedik ki, de számunkra ilyen fajta materiális formában jelentkezik - a közösség s az épület által is.

Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu