"Hála Istennek, akkor nem volt hiábavaló"

Hatvan esztendeje szenvedett mártíromságot Apor Vilmos püspök

Takács Nándor kegyelettel őrzi Apor Vilmos püspök pileolusát (fejfedőjét)

A Győrt elfoglaló orosz katonák - a város bevétele után számukra engedélyezett szabadrablás idején - 1945 nagypéntekén erőszakosan behatoltak a Püspökvárba, s a pincében menedéket kereső több száz polgári személy közül nőket akartak szerezni maguknak. Ekkor már mindenki tudta az országban, ez is a szovjet hadizsákmány része. Apor Vilmos püspök szembeszállt a katonákkal, mire egyikük - egy tiszt - lelőtte őt. A püspök kétnapi szenvedés után hunyt el. Évtizedekig Apor Vilmos nevét sem volt szabad kiejteni, még kevésbé az akkori eseményekről beszélni. Olyannyira nem, hogy a győri szeminárium hallgatóit elöljáróik évente egyszer elvitték ugyan a Püspökvár közelében fekvő minorita templom kriptájába, ahol a püspököt ideiglenesen (később kiderült, negyven évre) eltemették, de Apor Vilmos életéről és haláláról a nagyobb évfolyamba járók világosították föl az elsőéveseket. A tanároknak hallgatniuk kellett.

Apor Vilmos véres ruhadarabját díszes keretben őrzik a győri püspökségen

A pincejáratok, a hozzájuk csatlakozó folyosókkal és előtérrel ma emlékkiállításnak adnak otthont. Az ötvenéves évfordulón még szinte ugyanúgy nézett ki minden, mint azon az 1945-ös nagyhéten. Cseh Sándor, Apor püspök egykori titkára a székesegyház közelében lévő otthonában hosszan mesélt ekkor a régi eseményekről, elővette a püspök véresen megőrzött ruhadarabjait, majd lekísért a pincébe is, s lépésről lépésre haladva mondta el, hogyan is történt...

Az idei húsvétkor hatvan esztendeje Apor Vilmos halálának. A mártíromságot vállaló püspököt 1997. október 9-én boldoggá avatták.

Ma is itt élnek még köztünk, akik valamiképpen közvetlen tanúi, illetve részesei voltak az akkori történéseknek. A személyes történelem mindig közelebbi, ha úgy tetszik, talán egyszerűbb a kanonizált történelemnél, s egy kissé mindig más.

Abban az időben tizenöt éves gyerek voltam, kezdi emlékezését Szabó Gyula, majd elmondja, édesapja építkezési vállalkozóként dolgozott a Püspökvárnak, s ő is gyakorta megfordult ott: sokszor kellett hivatalos papírokat hoznia-vinnie. Győr ostromát a szülőkkel a Püspökvárban vészelte át.

- Itt álltunk a székesegyház előtt nagyszerdán, s néztük, hogyan ég a torony és a tető. Ezen a napon jöttek be az oroszok. Délelőtt még a nálam néhány évvel idősebb Pálffy Sándor gróffal, Apor püspök unokaöccsével fölmásztunk a templomtoronyba, s a balusztrádok között láttuk, ahogy a németek vonulnak kifelé a városból.

Az építész apa előbb nem a pincébe menekítette családját, hanem a Püspökvárba vezető csigalépcső alatt lévő, háromszög alakú kis térben húzták meg magukat, ahol a vastag falak biztos menedéket nyújtottak.

- Nagyszerda este - úgy emlékszem, a titkár - kiadta az utasítást, hogy minden italt ki kell önteni. Apor bárónővel ketten mentünk föl a lakosztályi részbe, s öntöttünk be minden található italt a lefolyóba. Bevallom, volt ott egy üveg angol keserű is. Soha nem ittam még olyat, kíváncsiságból meghúztam.

A pincében környékbeli lakosok, illetve számos erdélyi és alföldi menekült kapott helyett, mintegy kétszázan lehettek.

- Az oroszok nagycsütörtök este már benn grasszáltak a Püspökvárban. A püspök és papjai, illetve a rokonok közül többen egy külön teremben tartózkodtak. Betévedt oda egy szőke hajú, fiatal arcú orosz katona. Puskájával hadonászott, Jeszenszky doktor pedig tolmácsolt. A katona azt mondta, éhes. Erre a püspök hozatott neki ennivalót: füstölt szalonnát és egy jókora darab kenyeret. Ez a fiatalember pedig nekilátott, s csak úgy evett...

Közben az oroszok, bandákba verődve, újra és újra megjelentek.

Szabó Gyula a pincelejáratnál

- Annyit láttam, hogy jönnek-mennek, mígnem egy részeg orosz csoport érkezett. Amit most elmondok, eddig még egyetlen visszaemlékezésben sem szerepelt, de én ennek voltam tanúja.

Az egyik család - nagymama két tizenéves lányunokával - nem ment le a pincébe, hanem meghúzódtak a konyhához vezető lépcsőföljáróban. Emlékszem az igen csinos lányok nevére is: Évának és Máriának hívták őket. Gy.-ék, így mutatkoztak be, s a nagymama Erkel Ferenc unokájának mondotta magát. Igen kedves embereket ismertem meg bennük. A részeg oroszok észrevették a két lányt, akiket erre elkezdtek hajtani, mire ők riadt sivalkodás közepette menekültek le a pincébe. Ők megmenekültek, de az oroszok erre fiatal nőket követeltek. Ekkor ért oda a püspök, az oroszok elé állt, s vezetőjüket, egykapitányt visszatolta a kijárat felé. Én a lövésektől talán öt méterre, egy szűk folyosó kanyarulatában álltam. De nem léphettem ki, hogy közvetlenül lássam, mi történt, mert szegény anyám minden erejével húzott visszafelé. Kilenc lövés hangzott el. Eltalálták Pálffy grófot is, aki nálam három-négy évvel volt idősebb, s nemrég, 1995-ben halt meg Bécsben.

Vassodronyon vitték be a súlyosan sebesült püspököt a kórházba, ahol Petz Aladár, a híres igazgató főorvos fogadta, a műtétet Jung Géza menekült gyulai sebészorvos végezte. A halálhír húsvéthétfőn jutott el a Püspökvárba. Utána talán még egy jó hétig maradtunk ott, majd amikor kissé normalizálódott a helyzet, az emberek kezdtek elszállingózni, s mi is hazatértünk.

Apor Péterné, Sándor Etelka férjének és Vilmos püspöknek az 1700-as években élő Apor Péter író volt a közös őse.

- Férjem Torján élt, Bukarestben végezte az egyetemet, s jogi gyakorlatra ahhoz a biztosítótársasághoz került Kolozsvárra, amelynek édesapám volt az igazgatója. 1939-ben ismerkedtünk meg, 1941-ben, a második bécsi döntés után, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, házasodtunk össze.

Etelka néni édesapja elhatározta, hogy az egész családot, mely legalább húsz tagból állt, a front közeledtével a kommunizmus elől nyugat felé menekíti.

- Fiam másfél éves volt. Felültünk egy katonai teherautó nyitott hátsó részére, két láda holmit tudtunk csak magunkkal vinni. Hová menjünk? Valami ismerőshöz, így jutottunk el Apor Vilmoshoz Győrbe.

Előbb Szanyba kerültek, a püspöki nyaralóba, majd a front közeledtével a család továbbvándorolt nyugatra, Etelka néni azonban kisfiával beköltözhetett a Püspökvárba, férje a városban keresett albérletet. Apor püspök úgy döntött - mivel a Püspökvárban korlátozott hely állt csak rendelkezésre -, hogy a menekülők közül csak a nőket fogadja be, a férfiak Győrben vagy a környéken igyekezzenek maguknak helyet találni.

- A Püspökvárban kedvesen fogadott Vilmos bácsi és testvére, Apor Gizella. Ennek ellenére Gizi néni azt mondta, hosszabb távon nem maradhatok ott, mert a püspök nem tehet ilyen kivételt a családjával. Ez jellemző az Aporok gondolkodására.

A püspök azonban közbeszólt: Etelkával kivételt tesz, hiszen ott a kisgyereke.

- Mire Gizi néni szigorúan mondta: akkor pedig munkát kell vállalnod a konyhában. Mész oda mosogatni. Vállalod? Hogyne vállaltam volna. Erre kaptam egy szobát a kisfiammal együtt.

Közben a Püspökvár megtelt menekültekkel, erdélyiekkel és másokkal, s hamarosan megkezdődött a pinceélet.

- Emlékszem, ott voltak például Wass Albert író szülei, Wass Endréék. Azután Bolza Ilona grófnő, aki néhány éve halt meg Bécsben.

Férjem vett két nyugágyat, ezekben ültünk és aludtunk az ostrom napjaiban. A pincéből nyíló egyik oldalhelyiségben főztek, onnan kaptunk élelmet.

Vilmos bácsi nem jött le hozzánk, a torony alatt volt egy óvóhely, ő ott tartózkodott a papjaival. Amikor bejöttek az oroszok, fenn mindig követelték, mennyi órát adjanak össze nekik a lenti menekültek.

Azon a napon, nagypénteken sem igen tudták, mi történik odafönn. Apor Vilmos egyedül fogadta az oroszokat, akik újra és újra, csoportokba verődve jelentek meg a pincelejárat előtti térben.

- Mi csak a lövéseket hallottuk, mire Péter, a férjem elszaladt körülnézni, s visszajőve mondta el, mi történt, majd engem egy létrához vezetett, melyen egy melléknyíláson át föl kellett menekülnöm kisfiammal a Püspökvár kertjébe, mert várható volt, hogy az oroszok nők után kutatva betörnek a pincébe. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor a férjem kiáltott: Etelka, gyere vissza, gyere vissza! Kiderült, hogy az oroszok időközben eltávoztak.

Takács Nándor, nyugalmazott székesfehérvári megyés püspök kármelita kispapként készült hivatására. 1944 augusztusában veszélybe került a győri kármelita kolostor, mert a háború miatt egy részét le akarták foglalni katonai célra. A rend ezért négy kispapot - köztük Takács Nándort, aki a szerzetben a Jusztin testvér nevet kapta - átrendelt Keszthelyről Győrbe, hogy telítve legyen a rendház, s így elkerülhessék a katonai lefoglalást. Így a háború végét, Győr ostromát a Püspökvár szomszédságában élte át.

- 1944. október 15-én Apor Vilmos püspök Avilai Nagy Szent Teréz ünnepe alkalmával a kármelita templomban ünnepi szentmisét mondott. Mi, kispapok asszisztáltunk neki. Apor püspök úr úgy mutatta be a szentmisét, mint aki éli azt, amit cselekedett.

Apor Péterné: "Várható volt, hogy az oroszok nők után kutatva betörnek a pincébe"

Ebédre a házfőnök meghívta a püspököt. Éppen elfogyasztottuk a levest, amikor bejött a portás testvér. Csendesen, de látható izgalommal elmondott valamit a házfőnök atyának. A püspök megkérdezte őt, mi volt a hír? Mire az közölte: Horthy bejelentette, kilép a német szövetségből, s elkezdi a béketárgyalásokat a Szovjetunióval. A püspök erre fölállt, s azt mondta: főtisztelendő atyák, nekem most otthon kell lennem. S titkárával elsietett.

Október 15-e után megkezdődött a zsidóság gettósítása. Apor püspök többször kiment a helyi gettóba, s amiben tudott, igyekezett segíteni az internáltaknak. Országos szinten pedig a belügyminiszterhez és más fórumokhoz fordult, hogy szüntessék meg a zsidósággal szembeni embertelen magatartást.

- Ami a vértanúsága körüli eseményeket illeti: nagypénteken délután öt óra után történt az esemény. Délelőtt már jártak ott ugyanazok az orosz katonák. A pince előteréből vezet le a lépcsősor a pincébe. A püspök lila gombos reverendában fogadta őket, s raus, raus kifejezésekkel sürgette őket kifelé. Megfogta az őrnagy kezét, s tessékelte az ajtó felé. A pince kijáratánál az őrnagy kiszabadította a kezét, s a nyakában lévő géppisztollyal sorozatot adott le. Három lövés érte: egy golyó súrolta a koponyacsontot, a másik a bal kezét sebesítette meg a csukló környékén, a harmadik, mely halálosnak bizonyult, a gyomrát és a beleit fúrta át, s a testben maradt.

A géppisztoly hangjára és a kiáltásra szaladt föl titkára és unokaöccse. A pincében próbálták bekötözni, s közben a püspök azt kérdezte: történt-e bántódása valakinek? Mire megnyugtatták, azt mondta: - Hála Istennek, akkor nem volt hiábavaló.

- A városban még nagypéntek este szétfutott a hír, hogy a püspököt szovjet katonák súlyosan megsebesítették. Az éjféli zsolozsmán az imádságot a püspök úrért ajánlottuk föl.

Másnap déltájban a püspök magához tért, s egyik legelső kérdése az volt: történt-e bántódása a hölgyeknek, s mikor ismét megnyugtatták, újra azt mondta: akkor megérte.

Húsvét vasárnapján úgy imádkoztunk, hogy hála Istennek, talán fölépül a püspök. Délután kettő tájban érkezett azonban a hír, hogy igen magasra szökött a püspök úr láza. Majd egyre aggasztóbbá vált az állapota: az orvosok újabb műtéten gondolkodtak.

Apor Péter másfél évesen a győri Püspökvárban

Húsvéthétfőn kora reggel valaki becsöngetett a rendházba, s közölte, hogy a püspök úr meghalt. Hétfőn délelőtt tizenegy óra tájban csengővel összehívtak bennünket, s közölték velünk, Apor Vilmos holttestét most hozták a kórházból, Cseh Sándor titkár, Zágon József irodaigazgató, Póka György szertartó, a negyedik pap nevére nem emlékezem.

Zágon irodaigazgató segítséget kért Fekete Jenő házfőnök atyától, tudna-e segítséget adni, hogy a Püspökvárba felvigyék a püspök holttestét.

Ott voltunk mi, tizenkilenc éves fiatalemberek: Kalocsai József Gellért, Szalay János Leo, Boros József Remig és magam. Mi négyen vittük föl hordágyon a várba Apor Vilmos holttestét.

A Püspökvár püspöki kápolnájában már előkészítették a koporsót, s nekem az a feladat jutott, hogy a holttestet a tarkó és a váll alá fogva emeljem át a hordágyról a koporsóba. A püspök szája széléből véres, nedves folyadék szivárgott ki. A kármelita templom kriptájába húsvét hetében, szerdán temették el a püspököt.

Egy vagy két nappal a temetés után a rendház mostani, Aradi vértanúk utcai oldalán az egyik ablakban éppen kifelé néztem, amikor arra lettem figyelmes, hogy az állomás felől menet érkezik. Amikor elvonult előttünk, annyit láttam, egy szovjet katona lépdel középen, nyakában egy tábla, magyar és orosz felirattal. A magyar szöveg így hangzott: így jár az, aki fegyverét jogtalanul használja. Az a hír járta a városban, hogy az a szovjet őrnagy volt, aki a püspököt meglőtte. Katonai kivégző négyszögben vezették végig a városon, a Kazinczy, majd Baross úton, s a Budai út bejáratánál végezték ki, a pénzügyőri palota falánál. A szovjet városparancsnok ítélkezett így a város hangulata miatt. Hogy valóban az a szovjet katona volt-e, nem tudom.

Szöveg és kép: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu