A kárhozat mint lehetőség

Beszélgetés Puskás Attila dogmatikaprofesszorral

Hívőt és hitetlent egyaránt megkísérthet a reménytelenség. A terméketlen magány óráiban, vagy a hazugságok labirintusában szorongva, egy zátonyra futott élet peremvidékén olykor a kétségbeesésig is eljutunk. Megsejtjük hitünk talán legmélyebb titkát: a kárhozat lehetőségének megdöbbentő, néma valóságát.

Hitvallásunkban is megjelenik az alvilág misztériuma, ott a húsvét titkába rejtve, és Krisztusra vonatkoztatva, akiről mondjuk és valljuk: alászállt a poklokra. De vajon értjük-e azt, amit mondunk, tudjuk-e miről is beszélünk?

Az alábbiakban sajátos "pokoljárásra" vállalkozunk, amikor a hitvallás említett kijelentésének teljes tartalmát kutatjuk, megváltásunk titkát szemlélve, olykor a sötétben tapogatózva. Utunkon Puskás Attila dogmatikaprofesszor kalauzol minket.

- Mielőtt Jézus feltámadt, megismerte a halált. Ez tehát az Úr pokolra szállásának első - apostoli - értelmezése. A Hitvallás említett szavainak jelentéstartalma azonban többrétegű, ahogy azt az elmúlt évszázadok teológusainak vizsgálódásai is mutatják. A pokolra szállás elsősorban a Megváltó szolidaritását fejezi ki, azt, hogy Jézus a halálba is követi az embert, teljes sorsában azonosul vele.

Az ószövetségi Seol fogalma, amelynek görög megfelelője a Hádész, és amelyet magyarul pokolnak mondunk, ebben az értelemben a holtak birodalmát jelenti. Krisztus is "belépett" a holtak birodalmába, mintegy "meglepte" őt ez a test-lélek ember teljességét átfogó passzív állapot. Péter első levelében olvassuk: így ment el a börtönben sínylődő lelkekhez is, és hírt vitt nekik. Ezek egykor engedetlenek voltak, amikor Noé idejében az Isten türelmesen várt (1 Pét 3, 19-20).

Hans Urs von Balthasar, a múlt század egyik legkiválóbb, mértékadó teológusa rámutat arra, hogy ez az "alászállás" nem foglal magában semmiféle aktivitást, hanem teljességgel passzív velünk-lét. A Péter-levélben említett hírvivés, azaz a hirdetés pedig nem más, mint a kereszten beteljesedett megváltói mű erejének kinyilvánítása (vö. Jn 19, 30).

A megváltás erejében történő alászállás ugyanakkor egyetemes jelentőségű is: a holtak honában lévő igazakra, de az engedetlenekre is vonatkozott a Péter-levél sugalmazott szerzője szerint. Krisztus ugyanis az ítélet jelét (özönvíz) ekkor az üdvösség jelévé változtatta, és a szabadítás mindenkinek, az engedetleneknek is szólt.

Az egyetemesség tehát csak a múltra vonatkozott?

- Hamar belesodródtunk az idő feloldhatatlan problémájába. Ez elkerülhetetlen. Nehéz kifejezni az egyidejűséget, a Megváltó ottlétének teljes valóságát, amelyet képzeletünk erejével nem tudunk megragadni.

Természetesen a megváltás egyetemessége azt jelenti, hogy az nemcsak a "Krisztus előtt" élőkre, hanem minden emberre vonatkozik. Krisztus pokolra szállása ránk is tartozik. Ő ugyanis ezzel a "tettével" győzedelmeskedett a testi és a lelki halál (bűn) felett, valamint a Gonosz felett is, aki a holtak birodalmát hatalmában tartotta. A Jelenések könyvében olvassuk: a feltámadott Krisztus "kezében tartja a halál és az alvilág kulcsát" (Jel 1,18). Ez a kijelentés azonban még nem meríti ki a "pokolra szállás" valóságának teljes belső tartalmát.

Arra gondol, hogy amennyiben Krisztus alászállt a poklokra, magára vette a kárhozat szenvedését is?

- A már említett kiváló teológus, Hans Urs von Balthasar az egyházatyák tanítása nyomán szent cserének (admirabile commercium) nevezi azt a helyettesítő szenvedést, amelyet a Megváltó végbevitt.

Már a Megtestesülés is arról szólt, hogy Krisztus mindazt birtokba vette, ami a miénk, azért, hogy azt adhassa nekünk, ami az övé, azaz, hogy istenfiúságában részesítsen minket. A szent csere a kereszten beteljesedett, amikor Jézus a helyünkre lép(ett), hogy elszenvedje mindazt, amit a bűnösnek kellene elszenvednie.

Ezen a ponton tisztáznunk kell a pokol fogalmát, ami röviden és a szokványos értelemben így foglalható össze: Istentől távoli, végérvényes állapot, amelybe az ember a saját bűne révén jut el, mintegy önként kirekesztve magát a szeretet világából. A pokol állapotában lévő ember az önmagával való meghasonlottság miatt is szenved, s ez a kínja is végérvényes. Balthasar szerint Jézus a kereszten valóban átéli az Istentől való elhagyatottság sötétségét, "pokoli fájdalmát", amikor a 22. zsoltár szavait imádkozza: Istenem, Istenem miért hagytál el engem.

Ez a szenvedése még mélyebb, mint az, amit a bűn Isten nélküli állapotában lévő embernek kellene megtapasztalnia. Hiszen Jézus személy szerint az Atya örök, egyszülött Fia, aki az Atya páratlan közelségét élvezi, és éppen ezért az Atya hiányát, távolságát is egyedülálló mértékben szenvedi el.

A kereszten Jézus semmit nem tapasztal az Atya vele-létéből, ehelyett átéli annak keserűségét, hogy átokká vált. Az Atyához csak a maradéktalan, tiszta engedelmesség köti. Jézus tehát oly mértékben szolidáris a bűnössel, hogy vele azonosulva, a helyébe lépve az övénél "pokolibb" kínt szenved el. Ugyanakkor e "feneketlen pokol" két ponton döntően különbözik attól a kárhozat-állapottól, amelybe a bűnben megátalkodott ember veti magát. Ezért, amint látni fogjuk, Jézus "pokoli szenvedése" a szokványos pokol fogalom ellentéteként is értelmezhető. Egyrészt Jézus egészen ártatlan, bűn nélküli, az Atya iránti engedelmesség és az irántunk táplált irgalmas szeretet vezeti. Tudatosan veszi magára és belülről szenvedi át a mi bűnös helyzetünk sötétségét, így kerül a "pokoli szenvedés" állapotába. Másrészt e maradéktalan fiúi engedelmességgel és szeretettel ki is oltja a "pokol tüzét", e helyzet számára nem végérvényes állapot. Az Atya felmagasztaja őt mint Fiút.

A Szentháromságon belüli cselekvéseket szemlélve megváltozik a mozdulatlan és változhatatlan Istenről alkotott képünk...

- Amennyiben Isten lényege a szeretet, azaz léte azonos a szeretetével, úgy minden tulajdonsága is ebből a szeretetből következik. Isten képes arra, hogy szabadon, önként kitegye magát a bűn érintésének és az együttszenvedésnek. (II. János Pálpápa is beszél a bűn miatti atyai fájdalomról, Isten szenvedéséről a Dominum et vivificantem kezdetű enciklikájában.)

Isten páratlan szeretete azt is jelenti, hogy jobban szeret minket, mint mi önmagunkat, a házastársakat, mint azok egymást. A bűn, amit elkövetünk önmagunk vagy mások ellen, elsősorban Istent érinti, aki nem akarja, hogy megmaradjunk a lelki halál (bűn) állapotában. Latba vet ezért mindent, egész önmagát. Minden lehetséges utat végigjár értünk, és elküldi a Szentlelket, hogy alakítsa át a szívünket.

Isten szenved?

- Jézus Krisztusnak nemcsak az embersége szenvedett. Szenvedésének végső alanya - számunkra felfoghatatlan módon - maga a második isteni személy. A Fiút is érintette valamiképpen a szenvedés (vö. a II. konstantinápolyi zsinat idevonatkozó kánonjait). Az Atyáról pedig állíthatjuk, hogy számára sem közömbös az, ami Jézussal történik a kereszten, bizonyos értelemben együtt szenved a Fiúval.

A szeretet isteni tetteit és a megváltás hatékony erejét tekintve az elmondottak után egyáltalán beszélhetünk-e még a pokol létezéséről?

- A kárhozat állapota reális lehetőség. Ennek a kifejezésnek mindkét szavát komolyan kell vennünk. Jézus fenyegető szavai a megátalkodott városok felett, az utolsó ítéletről elmondott példabeszéde, a Szentlélek elleni bűnről szóló igéi, a megtérésre való felhívása mind komoly figyelmeztetésként olvashatók: valós lehetőség a végleges kudarc. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy Jézus nem ténylegesen elkárhozottakról beszél, és nem is arról, hogy biztosan lesznek olyanok, akik a pokolra kerülnek. Mindennek a reális lehetőségére, felelősségünk halálos komolyságára irányítják figyelmünket súlyos szavai.

Szabadságunk nemcsak lehetőségek közötti választás, hanem valóban önmeghatározás, döntéseink, cselekedeteink és ezek elmulasztása révén tesszük magunkat ilyen vagy olyan emberré, jóvá vagy rosszá. Az emberi szabadság tehát ebben az értelemben erkölcsi minőséget ad a szabadon cselekvő alanynak. Ez az erkölcsi minőség Isten előtti valós helyzetünket is jelzi. Szabadságunk mint önmeghatározás ugyanakkor magában hordja a végérvényesülésre törekvést: valamilyen értékre, értelmes célra tekintettel szabadon meg akarjuk határozni magunkat. A szabadság belső természete szerint nem a lehetőségek állandó lebegtetésében, az el-nem-köteleződésben, az önmagát meg-nem-határozásban tud beteljesedni. E végérvényesülésre irányultság alól az sem tudja magát kivonni, aki tartózkodni akar a végérvényes döntésektől: ő éppen az el-nem-döntés, a lehetőségek nyitva hagyásának szabadságát tekinti abszolút értéknek, végső soron önmaga üres szabadságát, melyre vonatkozóan meghatározza magát. Így tehát a végleges döntéstől való tartózkodása válik végérvényes döntésévé. Ha a szabadságunk mint önmeghatározás a fenti értelemben erkölcsi minőséget ad nekünk és végérvényességre tör, akkor lehetségesnek kell lennie életünk egészére vetítve a jóban vagy a rosszban való megszilárdulásnak, sőt végérvényesülésnek, mely utóbbi a halálban valósul meg.

Tehát, ha valaki szabadságából eredően a jóban és a szeretetben végérvényesítheti saját létezését, úgy azt is megteheti, hogy megkeményíti a szívét és véglegesen visszautasítja a szeretetet, ebben a döntésében meg kíván maradni, és mintegy önmagát akarja istennek látni. Az ember eljuthat idáig, ez reális lehetőség.

A szeretet visszautasítására vagy elfogadására, életünk erkölcsi minőségének megadására azonban halálunk előtt mindig megvan a lehetőségünk. Földi létünk során ezért nem mondhatjuk senkiről, hogy a jóban vagy a rosszban végérvényessé tette magát.

A pokol lehetséges nemcsak a szabadság, hanem a bűn oldaláról nézve is. Szent Ágoston mondja: "Életem súlya a szeretetem, bárhová is menjek, mindig ez a szeretet-súly visz oda. Ha ez a súlypont pusztán és csakis önmagam, akkor ebben a megátalkodottságban létrejön a pokol állapota." A lelki halál (bűn) ugyanakkor önellentmondásos belső állapot, mert a megátalkodott ember olyasmit akar, amitől szenved is. Éppen ezért az önmaga köré font lelki bűvkör törékeny, feltörhető. Ez az irgalom, a gyógyító kegyelem "terepe".

Már az Ószövetségben megjelent az irgalom és az ítélet aszimmetriája. A büntetés csupán átmeneti állapot volt, melynek célja a megtisztítás és végül a visszafogadás.

És az Újszövetségben?

- A krisztusi megváltással új korszak kezdődött. Az ítélet és az irgalom aszimmetrikus viszonyavéglegessé vált: a megváltás ugyanis egyetemes, mindenkit érint. Krisztus engedelmességének ereje nagyobb, mint a bűn hatalma (Róm 5, 20). Az egyház gyakorlatában is ez a szemlélet jut érvényre, amikor azt látjuk, hogy senkiről nem állítja, hogy a pokolra került, de története folyamán sorra avatja a szenteket.

Összefoglalva az előbbieket úgy fogalmazhatunk, hogy a kárhozat mint reális lehetőség létezik, de azt, hogy bárki is a pokol állapotában lenne, nem tudhatjuk. Nem állíthatjuk azt, hogy minden ember üdvözül (ezt az úgynevezett apokatasztazisz-tant az egyház már egy korábbi történelmi korszakban elítélte), erről nincs tudásunk, ám remélhetjük minden ember üdvösségét.

Nem könnyű remény ez. Várnánk azok elítélését - legalább a halál után -, akik a diktatúra, a terror vagy a globális kizsákmányolás korszakaiban embermilliók mérhetetlen szenvedését okozták.

- Hans Urs von Balthasar egyik utolsó, a pokolról szóló írásábanéppen erről elmélkedik, amikor azt mondja Szent Ignác lelkigyakorlatai nyomán: mindenekelőtt ki-ki szembesüljön saját ítéletével. Elkövetett bűneit szemlélve az ember hamar belátja, hogy méltó lenne a pokolra. Ezt az önvizsgálatot azonban Krisztus keresztjére tekintve végezzük el - javasolja a teológus, ekkor ugyanis átélhetjük az ítéletre méltóság és az isteni irgalom kettősségét.

Ki az, aki elmondhatja, hogy méltó módon viszonozza Isten szeretetét? Pedig sokszor úgy teszünk, mintha biztosak lennénk abban, hogy üdvözülünk.

Gondoljunk a szentekre. Nem egy közülük oly módon kívánt részesülni Krisztus helyettesítő, értünk vállalt áldozatában, hogy készen állt feláldozni saját üdvösségét, ha ez lett volna az ára annak, hogy a nagy bűnösök megmeneküljenek a kárhozattól.

Balthasar arra a valóságra is rámutat, amit Szent Páltól tudunk, hogy a szeretet természete szerint mindent remél, azaz mondhatjuk így is: mindenkiért tud remélni.

Körössy László

Szent Ágoston mondja: "Életem súlya a szeretetem, bárhová is menjek, mindig ez a szeretet-súly visz oda. Ha ez a súlypont pusztán és csakis önmagam, akkor ebben a megátalkodottságban létrejön a pokol állapota."

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu