"DOLGAIM ELŐL REJTEGETLEK"

Az Isten-kereső József Attila (5.)

József Attilátévtizedekig mint ateista proletárköltőt állították elénk, és Istenhez fűződő kapcsolatának beható tanulmányozása máig várat magára. E hiánypótlás szellemében - a költő születésének századik évfordulója előtt tisztelegve - minden hónapban megismerkedhetünk József Attila egy-egy Isten-kereső versével, melyeket magyar költők felkérésünkre írt elemzései, vallomásai bontanak ki.

Isten keresése olykor egy egész életen át tartó folyamat. Néha egy-egy megfáradt életutasnak vigaszul megadatik a kegy: a meghitt bizonyosság érzése, hogy megtalálta azt, akit keresett. A Tanítások című ciklus 15. versével József Attila ebbe az élményébe avat be minket. Annak a költőnek, aki azt a sorsot választja, miszerint "dudás" akar lenni, bizony a "pokolra" kell mennie ezért a tapasztalatért. József Attilának ez a sors adatott, és igen gyakran, nem is jószántából, nem élményszerzés céljából járta meg azt a bizonyos utat. A pokoljárások után, "az idő kifogytával és a dolgok elmultával", miként a fekete lyukban, ahol az idő megszűnik, az anyag összeomlik és örökre eltűnik - összeborzadva és megfáradván az érthetetlen Értelem előtt -, a költőnek nem marad más menedéke, mint a fohász. József Attila fohászai költemények és tanítások is egyszersmind. Ő nem némán, magányosan imádkozik, hanem mindannyiunk nevében mondja: "Hiszünk az erő jószándokában, / Tudjuk, hogy a Teljes Akarat voltál". Hiszen mivégre lettünk ilyenné, ha nem az erő jószándoka jóvoltából, még ha az emberi elvetemültség láttán olykor kétségeink is támadnak e jó szándék felől.

"Alkotni vagyunk, nem dicsérni" írja József Attila. Figyelemre méltó itt a többes szám. Kik alkotnak? Ő és Isten? Az emberiség? Ha az emberiség egyenrangú alkotótársa Istennek, felesleges a dicséret. Gyerünk, munkára, alkotni! Nincs időnk dicsérni az Alkotót. "Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent, / Hogy az idő kifogytával / És a dolgok elmultával / A Teljes Értelemmé tökéletesedj." Felvetődik a kérdés: ki számára fogy ki az idő, és múlnak el a dolgok? Ha csupán az emberiség és az általa megismert világ számára, akkor miért kell Istennek tökéletesednie? Hát nem tökéletes-e a Kezdettől fogva? "Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent", vagyis: csak azért volt ránk és az általunk ismert világegyetemre szüksége Istennek, hogy a Teljes Értelemmé váljék, azaz tökéletesedjék. Örömről azonban szó sincs egyik részről sem. Isten nem leli örömét alkotótársaiban. Az embereknél az öröm hiánya okozza a fáradtságot. Az öröm nélkülözhetetlen az alkotói munkában. Örömtelenül nem lehet a Tökéletest, nem lehet a Kört megalkotni. Az örömtelen kör behorpad. Öröm nélkül az Alkotó nem tökéletes. Ezért akar "bennünket és mindent", hogy örömét lelje bennünk, mi pedig Őbenne. Ne horpadjon be a kör. A dicséret pedig erőt adó emlékeztető: emlékezni a Kezdetre és a Célra. Ebből merítsünk erőt. Miután erőt arattunk "S enmagunk előtt is térdet hajtunk", mert volt erőnk alázattal emlékezni a Kezdetre és a Célra - egymást buzdítva mondjuk: "Szabadíts meg a gonosztól." A gonosz a Felejtés, az önmagunk nagysága feletti elbizakodottság. Isten olykor megengedi, hogy vele egyenlőnek érezzük magunkat, ám ne áltassuk magunkat - a Kör nélkülünk is tökéletes. Sőt. A Kör általunk horpad be. A gonosz bennünk van. Ennek felismerése ihleti ismét imára József Attilát.

Imádság megfáradtaknak című, 1924 nyarán keletkezett verse hasonmása a Tanítások 15. versének. Egyenértékűek ezek a művek, együtt olvasva pedig kiegészítik egymást és teljes, fájdalmas-gyönyörű fényben ragyogó diptichont alkotnak. Ezt bizonyítandó érdemes a Tanítások 15. darabja mellé helyezni:

"Alkotni vagyunk, nem dicsérni. / Gyerekeink sem azért vannak, / Hogy tiszteljenek bennünket / S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk. / Hiszünk az erő jószándokában. / Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, / Akár az égben laksz, akár a tejben, / A nevetésben, sóban, vagy mibennünk. / Te is tudod, hogyha mi sírunk, / Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, / Akkor szívünkben zuhatagok vannak, / De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, / Mert a fűszálak sose csorbulnak ki, / Csak a kardok, tornyok és ölő igék, / Most mégis, megfáradván, / Dicséreteddel keresünk új erőt / S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: / Szabadíts meg a gonosztól. / Akarom."

Az emberi kegyetlenség, a bűn, az iszonyat megtapasztalása után József Attila erősen kétségbe vonja Isten igazságosságát. "Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanitást. Utána / nevettem is - mily ostoba beszéd! / Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva! (...) Most már tudom. E rebbentő igazság / nagy fényében az eredendő gazság / szivemben, mint ravatal, feketül. / S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam: / bár lennétek ily bűnösök mindnyájan, / hogy ne maradjak egész egyedül." (Én nem tudtam).

A tudomány mai állása Isten szerepére is meszszemenő következtetéseket tartalmaz. Jelenleg széles körben elfogadott elmélet, hogy a világegyetem jól meghatározott törvények szerint működik. Ezeket a törvényeket talán Isten rendelte el, de egyesek számára úgy tűnik, hogy a törvényeket azóta érintetlenül hagyja, és nem avatkozik a világ folyásába. "Az óraművet Isten húzta fel, és tetszése szerint indította el. A világegyetem jelenlegi állapota abból adódna, hogy Isten hogyan választotta meg a kezdeti feltételeket" - idézhetjük Stephen Hawking gondolatát.

"Boldog hazug, kinek van istene" - sóhajt fel József Attila Boldog hazug... című versében, amelyben áhítva keresi a Mindenhatót: "Boldog hazug, kinek van istene, / ki rettenetes, de maga a jóság; / kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakitja a tilalmas rózsát. // Boldog hazug - értetlen szelleme / a meg nem fogant, ártatlan valóság; / pihen rajta a mindenség szeme, / bámulja őt, az öröklét lakósát." Isten című versében pedig a következőt vallja boldogan: "Most már tudom őt mindenképpen, / Minden dolgában tettenértem. / S tudom is, miért szeret engem, / Tettenértem az én szivemben." Ám aBoldog hazug... lezárására, türelmetlen keresésében, elveszíti keresése alanyát, ezért sértődötten bánkódik, panaszkodik: "Én nem leltem szivemben, sem az égben / s e halott-fényü istentelenségben / szivdobogással ringatom magam". A bűn című versben pedig már határozottan elutasítja Istent: "Én istent nem hiszek s ha van, / ne fáradjon velem."

A kör behorpad. A világmindenség kapuja mintha bezárulna József Attila előtt. Ekkor sikoltva megnyílik a kapujanincs átjáró és megpillantja az égi síneken száguldó mennyei páncélvonatot. És utána kiált: "Mert küzdeni kell a halálban is: / A fáradt élet nem bír minden harcokat - / Mikor még friss eleven voltam, / Mért nem akkor zúdultál szivemből, / Jobbharcú, mennyei páncélvonat! (A mennyei páncélvonat).

Ladik Katalin

költő, szerkesztő

József Attila

Tanítások

15.

Ha már nagyon kell imádkozni,

Imádkozzunk:

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.

Gyerekeink sem azért vannak,

Hogy tiszteljenek bennünket,

S mi, Atyánk, a Te gyerekeid vagyunk.

Hiszünk az erő jószándokában,

Tudjuk, hogy a Teljes Akarat voltál,

Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent,

Hogy az idő kifogytával

És a dolgok elmultával

A Teljes Értelemmé tökéletesedj.

Most mégis megfáradván

Dicséreteddel aratunk új erőt

S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:

Szabadíts meg a gonosztól.

Ámen!

1923 ősze

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu