Aki mélyről jött, s az égre néz!

Szöllősi Zoltán hatvanéves

AKölcsey-, Ratkó József- és József Attila-díjas költő a II. világháború utolsó napjaiban született. Szülei tanítók voltak, maga is népművelő, tanító, majd lapszerkesztő lett, három éven át a Vigilia főszerkesztő-helyettesi tisztét is ellátta.

Költői pályakezdésére nagy hatással volt nyírségi gyermekkora, a szegénységé, a tanyavilágé: Utak / homokutak, erősek / mint a folyók, homokkal / változók indították el világba vesző és világot alkotó útjaira.

A ‘68-asnak mondható nemzedéknek nem adott olyan karakteres együtt indulást a sors, mint bátyáiknak, az ‘56-osoknak. De megtalálták a közvetlen elődök illyési "kézfogását": akik Buda Ferenc, Ratkó József örökbe fogadottjai lehettek, máig büszkék erre az indíttatásra. Nem a közéleti szereplés "tolakodó gráciáját", könnyű sikereit keresték, hanem vállalták a közel évtizedekig elhúzódó kiszorítást, háttérbe szorítást is az irodalmi életben.

Hangjukat, önálló világukat mégis meglelték már korán, csak a tűrő-tagadó irodalompolitika késleltette megismerhetőségüket.

Szöllősi Zoltán Csontkorall-lírája (első kötete 1974-ből) a Kilencek bölcsészkari költőitől is elütő erővel szólalt meg. Erős képiség, a metaforikus összetettség korai vállalása akkor s ma is egybefonódik a népi archaikus szemléletmód modern életérzéseinek megszólaltatásával. Ez a költészet messziről jött. Nemcsak térben van messze a számára örökre idegen Budapest aszfaltja a szegénység és egymásrautaltság szerény homokvilágától, hanem a magyar mitológia ősi képeire, a népi vallásosság Nagyboldogasszony-hitére épülő szellemisége is összehasonlíthatatlan messzeségben van a mai európaiság tűnő divatjaitól, posztmodernségeitől.

Ez a költészet ellenben nagy magaslatokra ért! (Utalhatok az Égitető című, 1983-as kötet verseire.) Különös kettősség: a költő 1971-75-ben visszatért gyerekkora színhelyére, a Nyírségbe: Itt minden pusztult. Főként az ember. Amit fejlődésnek mondtak, az volt a pusztítás maga. Sőt, mikor újra Pestre jött, sokáig segédmunkásként tartotta el családját. E sorok írója ekkor megcsodálhatta a költő kőművesi talentumait is. Ugyanekkor értelmiségi öntudattal állt ki az igazságok örök kimondása mellett! A Vigiliában megjelent Homoklidérc című szociográfiája szinte kiközösítést zúdított rá.

Verseiben mégis magaslatokat hódít meg. Sorsa társakat, családot, gyermekeket, barátokat adott neki. A múlt, a meszsziség közelivé lett, éppen a költő által: műfordítói munkája a ‘80-as években teljesedett ki: a kazáni tatárok, a hajdani Magna Hungária területén élő magyar testvérnép költészetét segítette át magyarra... (80 gyertya, fordításkötet, 1994)

Költészete töretlen fenségű ívet alkot - indulása óta máig. Közeledvén húsvéthoz, túl a költő születésnapján, ki sem lehetne oly süket, hogy ne hallja ki az alábbi versből (Déva, Bábel - Somogy, 2003/6.)) - is - a passió tanúságtételét, költői módon, sajátlagosan:

Áll befejezetlen s megáll a fal.

Nap köröz a csonka magasban.

Zöld ág rezzen. Üres reflex.

Égnek a sebek vakolatlan.

Örüljünk költőnk reménymadarának - ha szomorú is, ha szájában a remény is csak léha reflex... Déva-Bábel szomorúságaiban is érzi Szöllősi "az ég, a drága ég" tüzét (kegyelmét) "forró vállán". Mélyből jött, s soha nem felejtett el nézni az Égre, s mindig meghallója maradt az Ég sugallatainak. Köszöntsük őt tiszta szívből. S kérjük továbbra is: ossza meg velünk meglátásait, s az "idő vonulásának" (micsoda profetikus metafóra) látomásait.

Turcsány Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu