"Szeretnék még élni..."

Az utolsó dialógus

A Házas Hétvége lelkiségi mozgalom tagjai számára jól ismert fogalom a dialógus: ennek keretében férj és feleség gyakorta levelet ír a másiknak: a lehető legőszintébben próbálják megosztani egymással érzéseiket, gondolataikat - önmagukat. Egy többgyermekes édesanya, tanítónő, tíz unoka nagymamája, rákos betegen ezt az utolsó levelet írta férjének.

Édes Lacikám!

Valóban hálát adok az egész életemért. Szép volt. Sok örömet kaptam, még ha nehézségek is tarkították az életünket.

Mi az, amit az életünkből szívesen átélnék újra? A gyerekek születése, az első időszak szerelmes együttlétei, a tanítás? Most már elfogadom mindazt, amit a Jóisten nekem szán. Szeretnék még élni. Főleg azért, hogy másokat is Isten felé vezessek. Sokkal többet szeretnék imádkozni. Szeretnék még Veled lenni, kettesben, nyugalomban. Szeretnék együtt kirándulni, elmenni Sopronba, amit gyerekeink ajándékoztak az elmaradt negyvenéves házassági évfordulónkra, mert pont azon a napon vonultam be a kórházba. De legyen úgy, ahogyan Isten akarja. Vannak félelmeim, de már nem olyan nagyok, mint két hónappal ezelőtt. Nehéz igazán megbékélni a halállal. Unokáimmal kapcsolatban: úgysem tudom az ő életüket végigélni. Majd odaátról figyelem őket. Csak Téged nem szeretnélek itt hagyni, és a gyermekeimet szeretném Istenhez még közelebb vezetni. Ez minden vágyam. Talán megadja az Úr!

Sok csókkal Marcsid

Felesége halála után a férj így foglalta össze szomorú és imádságos gondolatait:

Marcsikám!

Igaz, hogy erre a dialógusra már nem kapok Tőled papíron választ, de a lelkemben igen. Azért is nehéz az elszakadásunk, mert a negyven és fél év alatt folyamatosan erősödő szeretettel-szerelemmel kapaszkodtunk egymásba, melyet igen nagy mértékben erősített a Házas Hétvége lelkisége. Ezért választottam ezt az írásformát, melyet megkedveltünk.

Tegnap reggeli távozásod igen gyorsan, de kívánságod szerint itthon, gyermekeink körében, szentségekkel ellátva történt. A külvilággal már nem sokat törődtél, hiszen Zoli atyát sem igen ismerted meg, pedig sokszor emlegetted, fiadként szeretted, ezért is tegezted le sokszor önkéntelenül.

Nagyon készültél már távozni, hiszen azt mondogattad, hogy "eresszetek el, eresszetek el", majd többször ezt sóhajtottad: "Édesanyám, segíts!" Szeretetünk foglya voltál. Megnyugtattunk, hogy elengedünk, menj nyugodtan. Talán felfogtad, hogy nem vagyunk olyan önzők, hogy a saját érdekeinket nézzük. Nagy szükséged volt már a pihenésre, betegségedből a nyugalomra, hiszen sok szenvedés állt mögötted. És ekkor Isten elküldte angyalait, arcodra a megnyugvás mosolyát rajzolta, és abbahagytad a lélegzést, az életet. Szinte hallottuk az angyalszárnyak suhogását. Záporoztak könnyeink, mert magunkat sajnáltuk... Közben most kedvenceidet hallgatom... Liszt Koronázási mise, Verdi Requiem. Áldott lényed, közelséged nagyon hiányzik, önfeláldozó szereteted hiányzik, mely soha nem látszott mártíromságnak...

Laci

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu