Szárcsahang a magasból

A tavasz alaposan megkésett az idén. Ha időben érkezik, az erdőszélen már sárgán virítana a som, messziről zöldellne a fekete bodza, és mindenütt repülnének az áttelelt citromlepkék. Lepkét még egyet sem láttam, és közel kellett mennem egy jókora bodzabokorhoz, hogy éppen csak kifeslett apró leveleit megcsodálhassam. A madarak azért hirdetik a tavaszt. Egy borvörös mellű erdei pinty kicsit talán még fázós hangon, de csattogni kezdett, búgtak a kék galambok, és a kis csilpcsalpfüzike kedves "csip-csup"-jával jelezte, hogy ő is megérkezett. Hangosan énekelt egy léprigó, a cinegék pedig egyre-másra ismételgették: "nyitni-kék, nyitni-kék". Aléprigón nem csodálkoztam, hiszen a budapesti Normafánál már februárban hallottam flótázni, de a széncinegék is inkább a naptárt, mint az időjárást figyelve jelzik a tavaszt.

Kellemes járás esik a hótakarótól nemrég szabadult gőzölgő avaron. Egy enyhe lejtőn mentem felfelé a ritkásan álló fák között, amikor a magasból a szárcsa jól ismert "köv-köv" hangját hallottam. A szárcsa vízimadár, még véletlenül sem megy az erdőbe, legkevésbé a magas ágak közé. De nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam, a bolondját járatja velem, biztos voltam benne, hogy seregély utánozza élethűen a homlokán hófehér pajzsot viselő madarat. Egy ágcsonkon ült, közel a törzshöz, és folyamatosan énekelt. A szárcsa "köv-köv"-jét pattogó, majd füttyentgető hangok követték, nyomban utána a sárgarigó "huncut a bíró" flótája csendült fel, de olyan tökéletesen, hogy bárkit megtéveszthetett volna. A seregély nagyon kedveli ezt a hangsort. Emlékszem, annak idején hányan telefonáltak márciusban a Madártani Intézetbe, és érdeklődtek csodálkozva, hogyan lehet, hogy már sárgarigó flótázik a fák között. A seregély igazi utánzóművész. Ha úgy hozza a kedve, nyikorog, mint a kertkapu, máskor ugat, mint a kutya, vagy nyávog, mint a macska, a háznál nevelt fiatal madarak pedig emberi szavakat is megtanulnak. Nagyon kell vigyázni, mit mondunk előtte, mert rendszerint éppen azt tanulja el, amit a legkevésbé szeretnénk. Ismertem egy ilyen fiókakortól nevelt szelíd seregélyt, amelyik nyilván a gyerekektől gyakran hallott "menj a fenébe!" szólást sajátította el, és nyomban el is mondta, ha valaki a szobába lépett. Egy váratlanul érkező vendég valószínűleg nem kis megrökönyödésére.

Időközben előbukkant a nap, és az éneklő madár tollai fémesen kezdtek csillogni. Egyre jobban belelovalta magát, torkán felborzolódtak a lüktető tollak, néha kitárta a szárnyait, és szinte extázisban, hevesen csapkodni kezdett. Nem messze tőle, a fa törzsében ovális nyílású odú sötétlett, a madár ezt szemelhette ki magának, és énekével párt igyekezett csalogatni az áprilisban kezdődő fészkeléshez. Az odú ovális bejárata elárulta, hogy valamikor a fekete harkály készítette, de aztán újat ácsolhatott magának, és megürült lakásában néhány hét múlva seregélyfiókák nevelődnek. A seregélyek gondos szülők, kora hajnaltól hordják a réteken, legelőkön gyűjtött rovarokat a négy-öt éhes fiókának. A május eleji etetések idején rendszeresen mezei tücsökkel a csőrükben láttam repülni őket az erdő felé. A fűben szaladgálva hegyes csőrükkel csípik el a földbe vezető kis alagút előtt sütkérező, néha talán kissé elmélázó, bunkós fejű fekete rovarokat. A seregély odafent közben ismét a szárcsa hangját utánozta. Mintha figyelmeztetni akart volna, hogy gondolataim az időben kissé előre kalandoztak.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu