Új életre támadva - a halál torkából

Nővérek emlékei 1945-ből

Rozika és Ilonka nővér (Fotó: Cser)

Hatvan éve ért véget hazánkban a második világháború. Ez történelmi tény. Ha azonban valaki azt állítja: 1945 áprilisában felszabadult Magyarország, az érzéketlenül hallatlanra veszi sokak szenvedését, személyes tragédiáját. A főváros mellékutcáin járva még ma is gyakran láthatjuk azokat a golyónyomokat, amelyeket az ostrom idején ütöttek a fegyverek az épületek homlokzatán. Némelyik hallgatag házban pedig élnek olyan emberek, akik még most is hordozzák a világháború okozta testi sérüléseiket. Ezek a sebek - akár a házakéi - már nem fájnak, de nem is terméketlenek. Tragikusan megváltoztattak sorsokat, de rajtuk keresztül új életre támadtak a ma is köztünk lévő áldozatok. Számunkra, a jövőnkért is nagyon fontos, hogy meghallgassuk őket.

1945. január 11-én egy katona rontott be a Ferences Mária Misszionárius Nővérek pesti, Hermina úti rendházának légópincéjébe. Vagy ötvenen lehettek odalent: szerzetesnők és tizenéves lányok, akik a nővérek iskolájában tanultak varrni-hímezni, s árvák lévén mindvégig a zárdában maradtak. A katona három nőt akart elvinni - "krumplit pucolni". A nővérek nem hagyták: "Hozzák ide azt a krumplit - megpucoljuk." Egyiküket megragadta a férfi, de nem engedték, hogy elhurcolja. Erre közéjük vágott egy kézigránátot, és kisietett.

A légóparancsnok nővértől a bentlakók tudták már, hogy ilyenkor le kell borulni a földre. Ő odakúszott a bunker ajtajához, hogy kinyissa. "Mondjuk, nővérek: Jézusom, irgalom..." A gránát a lába elé esett. "A légó idején mindig ő volt a legbátrabb, amikor megjöttek az oroszok, elbújt leghátulra, mintha megérezte volna, hogy azok által hal meg..." - mondja Hermina úti szobájában a világtalan Orbán Rozália nővér, a tragikus események egyik elszenvedője, aki akkor huszonegy éves volt. Ő a gránát közelében állt a robbanáskor, félig lehajolva kezét az arcába temette. "Kiszaladtam, oldalt volt egy ablak, onnan kellett volna jönnie a világosnak... elkezdtem ordítani: Jaj, Istenem, nem látok. És folyt le a vér a szememen..."

Három szerzetesnő halt meg a robbanástól. Az emlékeit szintén felidéző túlélő, Maár Ilona nővér az egyik kislány, a tizenhat éves Fábián Marika alakját idézi fel: "Fölkiáltott: Szűzanyám, megyek hozzád! Majd összeesett és meghalt." Sebeket nem találtak rajta, bizonyára légnyomást kapott.

"Az a katona nem orosz volt - folytatja Rozika nővér -, csak fölül volt rajta pufajka, sötét nadrágot hordott, és nem volt nála géppisztoly. Az övén kézigránátok lógtak. Orosz egyedül sohase jött, kettesével-hármasával jöttek. Azt az emberi arcot láttam tisztán életemben utoljára - valósággal olyan gonosz volt, mint az ördög."

Rozika nővért leültették egy székre. Az egyik betegápoló nővér később odament hozzá is, hogy megnézze a szemét. Két orosz katona állt mellette. A sebesült csak alakokat észlelt. "Mikor meglátták a fiatal arcom, mindjárt megfogtak, és ki akartak vinni. A kezemben volt egy rézkeretes nehéz fafeszület. Az orosz el akarta venni, erre fejbe vágtam vele. Mérgében valósággal kidobott a helyiségből." Rozika nővér kimenekült a pincéből. Egy romos épületbe szaladt, amelynek az ajtaját-ablakát kivitte a légnyomás, és három napig ott, az ágy alatt húzta meg magát - mínusz tíz fokos hidegben. Nem mert az ágyra feküdni, nehogy észrevegyék. Amikor bement, a traumától egyszerűen elfelejtette, hogy megvakult: gyufát gyújtott, hogy megnézze, mi van a házban, és akkor döbbent rá, hogy nem lát. A többiek nem tudták keresni, hiszen féltek az oroszoktól.

Ilona nővért a robbanás után odakint a hideg kőpadlóra fektették. Csupa vér volt. Később egy szalmazsákot kapott fekhelyül. Kezdett ébredezni, amikor körbejárt a ház lelkiatyja, és általános feloldozást adott a sebesülteknek. Ilonához is odalépett: "Szánja-bánja bűneit..." - mondta. "Úgy emlékszem, azt feleltem neki: Bánom is én...! Olyan állapotban voltam..." - meséli a nővér. Ma már kedvesen nevetve beszél az akkori szörnyűségekről. Akkor azonban a döbbenet, az erőszak óráit élték. "Majdnem azt mondtam: Istenem, hát vagy? Hát neked szenteltem az életem..."

"Még aznap este sok orosz jött. Vitték a nővéreket. Voltak, akik öten-hatan összefogództak. Rugdalták, puskatussal ütötték őket..." Sokakat kivittek, akadt, aki megszökött. "Az egyik nővér kiszaladt az utcára, utánavágtak egy kézigránátot. A tüdeje beszakadt, három-négy napig élt még" - mondja Rozika. Csak hallotta később, hogy az oroszok például meggyújtottak egy szalmazsákot, és a bentiekre zárták az ajtót, hogy megfulladjanak. "Három napig senki más nem tudta, hol vagyok, csak a jóságos Isten." Addig nem hallott magyar szót. Éjjel az elhurcolt nők sikítása hallatszott az éjszakában. Csak hajnali négy és hat óra között volt csönd. Amikor végre valaki visszavezette őt a rendházba, a nővérek azt kérdezgették tőle: "Hol voltál eddig? Én meg nagy nevetve mondtam: Hol voltam? Az Isten tenyerén!"

Az akkor huszonkét éves Ilona nővér később tüdőgyulladást kapott. Kórházba vitték. A szilánkok most is a testében vannak. Eleinte a karját sem tudta kinyújtani tőlük. Mára betokosodtak, már nem fájnak. Az elmúlt évtizedekben - amíg családoknál vagy pap bátyja mellett, a plébánián dolgozott -, ha túlterhelte magát, gyakran szúrták a szilánkok. "Sokat dolgoztam, s ez megbosszulta magát" - mondja. A Gondviselést említi: ő megengedte ezt a tragédiát, de ki is segítette belőle.

Rozika nővért egy hónap múlva megvizsgálták a szemészeten, és "mágneses géppel" igyekeztek kihúzni a szilánkot a bal szeméből. Csakhogy addigra sérülési hályog alakult ki a szemén. Az egyik orvos ennek ellenére kivette belőle a gránátdarabot. A jobb szeme már gyermekkora óta gyönge volt. Mutatja, ha a szeme fölött megnyomja a bőrt, mozog alatta a szilánk. A kezében lévő darabkától időnként nem tudja mozgatni az ujját. Az első műtét után fél évvel újabb orvosi beavatkozás következett. Egy hónappal később szemüveget kapott: ha nagyon gyengén is, de látott. Tizenöt évig nem volt panasza, nem fájt, nem fogyatkozott még jobban a látása. Igaz, ha lehajolt, egy darabig elsötétült előtte a világ. A bal szemén tizenkét dioptriás szemüveg volt, a jobb szemével pedig jószerivel csak alakokat és színeket látott, arcokat pedig csak egész közelről. Mikor újra megműtötték, egy babszemnyi hólyagot vettek le a szaruhártyájáról. 1964 karácsonyán tudott utoljára olvasni, pedig - azt súgja - végtelenül szerette a könyveket. Amikor aztán 1994-ben beütötte az asztal sarkába, ki kellett venni a bal szemét. Akkor derült ki, hogy a szemfenékbe is ágyazódott egy szilánk 1945-ben. Végül a másik szeme világát is elveszítette. Rozika nővér mindig vastag kendőben jár, mert anélkül - ha nincs is hideg - nagyon megfájdulna a feje.

Egyébként - mondja - mindig dolgozott: mosott, vasalt, főzött... Nagyon szerették a főztjét. "Fiatalon könnyebb elviselni a látás hiányát, mert az embernek jó a füle, a szaglása és a tapintása. Ma már, ha leesik egy varrótű vagy gyufa, nem tudom megfogni..." Azért még ma, nyolcvanon túl is dolgozik: napjában négyszer-ötször mosogat. Harminc éven át gondoskodott egy plébánosról, súlyos betegségében ápolta őt. Vallja: akármilyen nyomorult az ember, mindig tud segíteni másokon.

Azt mondja, "sosem spekulált". Ha kértek tőle valamit, ment és megcsinálta. Mindig úgy érezte: az első sugallat a Szentlélektől érkezik. "A tenyerén hordott az Isten egy életen át. Elvette a látásomat, de soha nem voltam elkeseredett. Akkor sírtam sokat, amikor megműtötték, és nagyon fájt a szemem... Csodálatos az Isten jósága, ha bízunk benne: nem vak bizalommal, hanem gyermeki egyszerűséggel..."

Elmond még egy történetet: "Egyszer kimentem tavasszal veteményezni, már akkor is alig láttam valamit. Valaki jött és azt kérdezte: ťMit csinál, Rozika?Ť ťVeteményezek. Olyan jó idő van...Ť ťDe görbe a sor! Hogyan lesz az megcsinálva?Ť ťHa görbe is a sor, a növény fölfelé nő - nevettem rajtaŤ."

Lehet, észre sem vette, hogy e rövid történettel az élete titkát mondta el. Gyermeki egyszerűséggel.

Szigeti László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu