Végre tavasz!

A hosszúra nyúlt tél után ragyogó napsütés, langyosan melegítő levegő fogadott, amikor a védett terület, a Dinnyési-Fertő felé indultam. A faluszéli karám mögött a békésen kérődző szürke marhák mellett nemrég született, még vörhenyes szőrű borjak álltak, az akácos kopasz ágain zöldikék trilláztak, odébb tengelic énekelt, de láttam a még itt időző, észak felől érkezett fenyőpintyeket is. A hímek már tavaszi nászruhájukat viselték, begyük gyönyörű narancssárga, fejük és hátuk koromfekete volt. A Fertő felé közeledve egyre hangosabbá vált a libák gágogása, a nyári ludak hangjai a tundrák felől érkezett vendégekével keveredek. Nagy csapat vetési lúd pihent a gyengén fodrozódó, a napsütésben kéken csillogó vízen, de folyamatosan hallottam a nagy lilikek magas "li-lik" kiáltásait is. Böjti récék repültek jellegzetes kerregő hangokkal alacsonyan a víz felett, szárcsák pityegtek a nád között, és búbos vöcskök felelgettek rekedtes, röfögő hangjukon egymásnak. Ketten szorosan egymás mellett úsztak, majd szembefordultak, és fekete színű, páros bóbitájukat felmeresztve, rozsdavörös, feketével szegett gallérjukat kifeszítve, begyüket a másikénak szorítva néhány másodpercre kiemelkedtek a vízből. Mintha apró pingvineket láttam volna.

A Fertőt szegélyező nagy legelő középtáján van egy hosszan elnyúló, mély teknő, amelyben még nyáron is víz áll, most azonban, a hóolvadás után tengerként csillogott. A szélén csak bokáig ért, de a közepén már a gumicsizma felső peremét nyaldosta, és végül, bármilyen óvatosan lépegettem is, először a bal, nyomban utána a jobb csizmám is megmerült, friss tavaszi vízzel telt meg. Most már nyugodtan gázoltam tovább, aztán a túlsó parton kiöntöttem a csizmákból a vizet, kifacsartam a zoknikat, és újra felvettem őket. Jó néhányszor jártam már így, és tudtam, hogy a csizmák belseje néhány perc alatt átmelegszik, és az ember már nem is érzi, hogy minden vizes odabent. Körös-körül érzett a tavasz, valahol a nádas mélyén bölömbika bummogott, a kék ég alatt hófehér kócsagok repültek, libák gágogtak, melegen sütött a nap, és az iménti vizes kalandot pillanatok alatt elfelejtettem. A fű között mezei tücskök sütkéreztek földbe vezető odúik előtt, a kis erdő felől a csilp-csalpfüzike kedves "csip-csup"-ját hallottam, és egy áttelelt kis rókalepke néhány méternyire előttem szállt le a fűbe. Kicsit helyezkedett, aztán égszínkék foltokkal szegélyezett rókavörös szárnyait élvezettel a nap felé tárta. Megálltam és néztem. Kócsag repült át felettem, de ha valaki akkor megkérdezi, a hófehér madárnak vagy ennek a sütkérező pillangónak adnám az első díjat egy képzeletbeli szépségversenyen, nem tudtam volna felelni rá. A nádas felett barna rétihéja imbolygó alakja jelent meg, mire egy addig békésen úszkáló kis vöcsök villámgyorsan a víz alá bukott. Odébb két koromfekete szárcsa ugrott harciasan egymásnak, de egyikük nyomban fel is adta, és szárnyaival csapkodva futva menekült a vízen, a másik felhevültén követte. A nád sűrűjében guvat kiáltott furcsa, a malac visítására emlékeztető hangján, és mintha csak ez lett volna a jel, a vízről nagy gágogással egyszerre kelt fel a több száz liba. Nagy kört írtak le a Fertő felett, aztán a magasba emelkedtek, és ék alakba rendeződtek. Észak felé, a távoli tundrák felé repültek, vitték magukkal a tavaszt oda, ahol igazi otthonuk, a fészkelőhely várja őket.

Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu