 |
 |
 |
 |
2006.04.16
|
Ingyenes
műsormelléklettel. |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Azt láttuk, amit reméltünk: üres a sír... Magyar papok nagyböjti zarándoklata
Huszonhárom magyar pap és két világi (köztük e sorok írója) Mayer Mihály pécsi püspök vezetésével március 29. és április 5. között nyolcnapos zarándok-, illetve tanulmányutat tett a Szentföldön. A legjobb - legalábbis a hívő lélek számára talán legfogékonyabb - időben, a nagyböjt végén. Végigjártuk a keresztények számára szent helyeket, de természetesen számos ószövetségi helyszínen is megfordultunk, elsősorban olyanokon, amelyeknek erős újszövetségi vonatkozásai is vannak - és közben láttunk valamit a mai Izrael mindennapjaiból is. Írásunkat nem szabályos úti beszámolónak szánjuk, ezért húsvét közeledtével a végén kezdjük - a megváltás történetének utolsó állomásaival. Hiszen minden előző történésnek ez ad értelmet.
A keresztény ember élete zarándokút, amelynek során Istentől jövünk, és felé is igyekszünk - foglalta össze az út értelmét és eredményét Mayer Mihály püspök hazatérőben a repülőgépre várakozva. - Az útnak vannak különféle állomásai, ilyenek életünk fontosabb eseményei, köztük az ilyen konkrét zarándokutak is. Az evangéliumból ismerős tájakon járva még inkább átélhettük az apostolok lelkében végbement változásokat a félelemtől a bizalomig, a bizonytalankodástól az életre szóló elkötelezettség vállalásáig. Papokként ugyanezt a belső utat kell végigjárnunk nekünk is, és erről prédikálva és tanúságot téve kell segítenünk a maguk zarándokútján a ránk bízottakat.
Az Olajfák hegye
A szentföldi keresztény zarándokutak legfontosabb állomása természetesen Jeruzsálem. Az idegenvezetők elsőként többnyire az Olajfák hegyére viszik fel a zarándokokat, így tette ezt a mi kalauzunk, a Magyarországról 1949-ben Izraelbe települt, de nyelvünket - amely egyben az ő anyanyelve is - hibátlanul beszélő Simon Segali is.
Az evangéliumokból jól ismert Olajfák hegye a történelmi várostól keletre, az ó- és középkori városfalakon egyaránt kívül fekszik. A Khidron-völgy fölött átnézve látni mindazt, ami a Biblia és a történelem Jeruzsáleméből maradt.
Jézus az Olajfák hegyén keresztül érkezett meg húsvét előtt Jeruzsálembe, ezen az úton ballagunk lefelé most mi is. Egy ponton megjövendölte Jeruzsálem pusztulását, hogy kő kövön nem marad majd, meg is siratta a várost, innét a hely, és az ott épített templom neve: Dominus flevit, azaz "az Úr sír". A kápolna 1954-ben épült - mintha egy könnycseppet formázna. Közelében látható egy mozaikpadló, amely egy bizánci kápolna maradványa, tehát ezerhatszáz éve úgy tartják számon ezt a helyet, mint ahol Jézus megsiratta a várost. A hegy nevét az olajfatermesztésről kapta. A hegy alján sorakoztak a prések, amelyekre az elárultatás helyszíne is utal, a Getszemáni-kert - a get szó jelentése prés, a szemane pedig arámul azt jelenti, olaj. Mára nyolc olajfa maradt meg, amelyek még láthatták a vérrel verítékező Jézust. Ezek a fák kétezer évesek. 1922-ben 17 európai nemzet elhatározta, hogy a kertben templomot épít, hálaadásként, hogy véget ért a világháború. A jó szándék nem párosult tisztánlátással, nemigen érezték a kezdeményezők, hogy a békeszerződésnek nevezett diktátumok egy még gyilkosabb háború magvait vetették el... A templomot az Agónia bazilikájaként is említik. Az oltár előtt az agónia sziklája, ahol a hagyomány szerint Jézus utoljára imádkozott elfogatása előtt. A főoltár képét a magyarok adhatták a templomnak - a nagy nemzetek lelkiismerete szólalt meg talán ebben... A mozaikon arany háttér előtt az imádkozó Jézus látható (Muzsinszki Nagy Endre alkotása) a jobb alsó sarokban a magyar koronás címer. A templom ablakait nem üveg, hanem sejtelmesen áttetsző alabástrom borítja, így örök félhomály uralkodik odabenn. A keresztút Az első mártírról, Szent István diakónusról elnevezett kapun jutunk be a falakkal körülvett régi városba. A Sion nővérek zárdája az Antonius-erőd helyén épült. Ez a négytornyú vár volt a prokurátorok lakhelye, amikor Jeruzsálemben tartózkodtak. Ennek udvarán történtek az ítélkezések is. Az ásatások során találtak egy követ, amelybe a római legionáriusok kockajátékának a táblája volt vésve. Aki vesztett a játékban, azt levetkőztették, megvesszőzték, palástot terítettek rá, és megkoronázták, de meg persze nem ölték. Ám ha adódott éppen egy halálra ítélt rab, akkor rajta-vele végigvitték a játékot - ő volt a vesztes helyett a bűnbak. A kockajáték kőtáblájába vésve látható a X. légió jele, a skorpió. Ők feszítették meg Jézust - rajta játszották végig a játszmát. A római utak köveit recékkel látták el, hogy a lovak el ne csússzanak rajta. Az Antonius-erőd sima kövekből épült udvarát átszelte egy ilyen recézett kövekkel kirakott út. Ezen hagyhatta el a vállára vett kereszttel Jézus az épületet. Most éppen négy méterrel vagyunk a mai utcaszint alatt, a kétezer év előtti szinten. (Itt végezzük el a keresztút második stációját.) A további állomások a mai város utcáin nem követ(het)ik Jézus valóságos keresztútját. Arab könnyűzene harsog, kereskedők özöne rajzza körül a járókelőt és a zarándokot, csecsebecsét, vallásos tematikájú giccset, bizarr női fehérneműt és ezer mást kínálnak fennhangon, túlkiabálva a zarándokcsoportok énekét és imádságát. Idegenvezetőnk figyelmeztet: vigyázzunk az értéktárgyainkra, mert ebben a tumultusban könnyen meglophatják az embert. Próbálunk vigyázni. Igyekszünk felidézni magunkban a legszentebb történetet, közben hessegetjük az árusokat és a ki tudja, milyen szándékkal közeledőket. Ezeknek az utcáknak a hangulata ma szinte teljesen nélkülözi a fennköltséget, a megváltó szenvedése fölötti megrendülést. De talán nem volt ez másképpen közel kétezer évvel korábban és mintegy négy méterrel alacsonyabban sem. Jézus talán ugyancsak a közöny és az érdektelenség hullámzása közepette járta végig a keresztutat, több közönyös, mint kíváncsi, és még kevesebb részvétteli szempár követte őt ezen az úton - miközben ő nem a pénztárcája, az útlevele vagy a fényképezőgépe miatt aggódott... Amikor a nyolcadik stáció után kiérünk a muzulmán negyed szűk, olykor fedett, egy merő bazárt (bevásárlóközpontot) jelentő szűk utcái közül, akkor elhagyjuk a Jézus korabeli várost. Innentől már a falakon kívül vezetett az út a Kálvária felé. Mi persze házak között haladunk, és jócskán belül vagyunk a Szulejmán által emelt, ötszáz éves falakon. A keresztény negyedben járunk - a lakók többsége itt is arab, de egészen más a légkör. A kilencedik stációnál, ahol a harmadik elesésre emlékszünk, az oroszok építettek kápolnát. A tizedik stációnál az ortodoxok tilalmára hivatkozva idegenvezetőnk arra kér, menjünk kicsit tovább, és a modern kori lutheránus templom mellett mondjuk el imánkat. A Kálvária Sík vidék volt ez a falakon kívüli terület, a közepe táján egy kis szikladombbal, amelynek volt talán két barlangja, amely szemüregre emlékeztette a korabeli jeruzsálemieket: mindenesetre Koponya dombnak nevezték (arámul gol golta, latinul calvus egyaránt azt jelenti: koponya). Ide hozták fel a rómaiak a halálra ítélteket, mert a városfalakról jól látható volt, és a halálbüntetés végrehajtása nemcsak a bűnösök megbüntetésére, hanem a lakosság elrettentésére is szolgált. A domb köré 327-ben Szent Ilona templomot épített, amelyet a 618-ban betört mongolok elpusztítottak. A keresztesek a XII. században építettek kettős templomot erre a helyre - amelynek egyik fele a Kálvária, másik meg a Szent Sír szikláját foglalta magába - két kupolával. A keresztút utolsó négy stációja már a templomon belül található: ezek eredetiségéhez aligha fér kétség. A templomba lépve egy nagyobb előtérből tizennyolc meredek lépcső visz föl két kápolnához, amelyek az egykori Kálvária-domb sziklájára épültek. Az itt kialakított kápolnát nagyjából kétszáz évvel ezelőtt kettéválasztották, a jobb oldali a katolikus, a bal pedig az ortodox egyház kezelésébe került. A miénk fogadja be a tizenegyedik stációt, az oltárkép is Jézus keresztre szögezését ábrázolja. Az oldalfalon látható Ábrahámot és Izsákot ábrázoló mozaik Krisztus áldozatának ószövetségi előképére emlékeztet. Az ortodox kápolna oltárán a magasba emelkedik a kereszt, az oltár alatt pedig egy díszesen megjelölt mélyedés, ahová a térdelő zarándokok a kezüket is bedughatják, hogy megérintsék magát a sziklát, amelybe Jézus keresztjét állították. Majdnem suttogva mondjuk el a hagyományos ájtatosság tizenkettedik stációjának imaszövegét: nehéz is megszólalni ezen a helyen, minden áldozatok áldozatának valóságos helyszínén. Ha mindennapi imáinkban akár évtizedek óta emlékezetünkbe idézzük is a megváltás művét, itt valamiképp mélyebben érinthet meg, hogy mindez értem is történt. És hogy ebből számomra sem kevesebb következik, mint hogy az életemet kell adnom azokért, akikről azt hiszem és vallom, hogy szeretem őket. Az életemet adni - napról napra morzsolva, vagy ha kell, egyetlen gesztussal. Itt nem lehet lágyan meghatódni, itt csak mélységesen megrendülni lehet. (Aki mosolyogva fényképezteti magát, vagy közönyösen továbbsiet, az is megérzett ebből valamit, csak nem hajlandó közel engedni magához...) Az előtérbe visszaereszkedve egy vöröslő kőlap, a megkenés köve a tizenharmadik stáció. A keresztről levett testet ezen kenték meg, majd a zsidó temetkezési szokásoknak megfelelően tekerték gyolcsba az asszonyok. A kőlap körül a nap minden órájában sokan térdelnek, kezükkel, homlokukkal érintik, csókolják. Síró embereket is látni a kő fölé hajolva, akik - akárcsak az őket nézők - nyilván átérzik Jézus szavainak igazát, amikor egy korábbi állomáson a jeruzsálemi asszonyokhoz szólva emlékeztette őket: magatokat sirassátok... A megbizonyosodás A hatalmas kupola alatt álló kis kápolnát a görögök építették vagy négyszáz évvel ezelőtt. Ez rejti a sírt. Mindig hosszú sor kígyózik, a hívők mint a hajdani tanítványok, látni akarják azt, ami látható. Ha mást nem, hát az üres sírt. A hosszú sorban állás idejét bőven kitöltő húsvét előtti meditációnk témáját az egyik kápolnában mondott szentmiséről hozzuk magunkkal: a szenvedés nem hiábavaló. Krisztus előttünk ment a halálba, és előttünk jött ki belőle. Reményt ad életünknek, vigasztalást a szenvedés és a halál óráján, és értelmet ad a hitünknek -, Pál apostol írta, hogy ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi hitünk. Magyar papok és civilek - akárcsak sok ezer társunk a világ minden tájáról -, itt vagyunk, hogy megerősödjünk abban a meggyőződésünkben, hogy az eddig átélt és a ránk váró további szenvedések éppúgy nem hiábavalók, mint a hitünk. Hoszszan állunk a sorban. Tudjuk, odabent, a kis sírbarlangban, ahová csak lehajtott fejjel tudunk belépni, egy márványlapot látunk majd a félhomályban, amely alatt húzódik az a kő, amely a legközvetlenebb - merthogy egyetlen - tanúja Jézus feltámadásának. Állunk a sorban, mondjuk a fájdalmas, majd a dicsőséges rózsafüzért, de valahol bent mintha egy még mélyebb imádság gomolyogna bennünk. Az egész életünk: minden történésével, fájdalmával, reménységével és hitével. Eszembe jut egyik zarándoktársam története. Sok évvel ezelőtt még hosszabb sor várta itt őket a Szent Sír előtt. Idegenvezetőjük - nyilván inkább értetlenségtől, semmint rossz szándéktól vezetve - azt mondta nekik: gondolják meg, érdemes-e három órát várakozni itt, hiszen odabent nem látnak mást, mint egy üres sírt. Az egyik zarándok akkor ugyanazt válaszolta, amit most itt mi is érzünk: de hiszen éppen ezért jöttünk. Ez a hitünk, ez a húsvétunk lényege. Hogy üres a sír. Szöveg és kép: Kipke Tamás
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
