Márfi Gyula érsek

Valóban feltámadt!

Az utóbbi évtizedekben megszokhattuk, hogy a fenti szavak végén nem felkiáltójelet találunk, hanem kérdőjelet, kifejezve ezzel a mai ember fenntartásait a keresztény hit alapigazságának elfogadásával kapcsolatban.

M. S. mester: Feltámadás (Írásunk az ötszáz éves oltárról és készítőjéről a 14. oldalon olvasható)

Biztos, hogy az Úr Jézus feltámadását hittel vallani nem olyan egyszerű dolog, mint elhinni azt, hogy délután esős idő lesz, vagy hogy a Duna vízállása meghaladta a nyolc métert. A feltámadáshithez nem elegendő a józan, hűvös ész, hanem kell egyfajta alázat is, az autonómiájára kényes és büszke emberi akarat meghódolása a Feltámadott előtt, és mindenekelőtt kell a Szentlélek kegyelme. Csak ez a kegyelem szabadíthat meg minket azoktól a kétségektől, amelyek képesek a legragyogóbb érvelések után is megmaradni, illetve azoktól az akadályoktól, amelyeket az akarat gyengesége állíthat a hit útjába.

Szent Pál apostol ezt így fejezi ki: "Senki sem mondhatja: ťJézus az ÚrŤ, csak a Szentlélek által" (1Kor 12,3). Erre utal maga az Úr Krisztus is, amikor így szól Péterhez: "Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkozatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám" (Mt 16,17). Vannak dolgok, amelyekre a "test és a vér", vagyis az emberi erő, az emberi tapasztalat és okoskodás sosem képesíthet minket. Ilyen mindenekelőtt a Feltámadottba vetett hit, annak megvallása, hogy ő a mi Urunk és istenünk (vö. Jn 20,28).

Ne higgyük azt, hogy ha ma egy "civil" közegben, mondjuk a magyar Parlament kellős közepén, egy plenáris ülés alkalmával, zárt ajtók és ablakok kinyitása nélkül hirtelen megjelenne a halálból visszatért Jézus és köszöntené a képviselőket jól ismert szavaival: "békesség nektek" (Lk 24,36, Jn 20,19), mindenki leborulna előtte, és Tamás apostollal együtt urának és istenének vallaná őt. Sokan inkább pszichológushoz, pszichiáterhez vagy egyenesen elmegyógyászhoz fordulnának, és bizonyítékot kérnének arról, hogy hallucináltak, mintsem hogy meghódoljanak Jézus előtt.

Aki azonban a Szentléleknek (az Atya és a Fiú Lelkének) kegyelme előtt kitárja a saját lelkét, az a többi embernél világosabban látja azokat az észérveket is, amelyek az Úr feltámadása mellett szólnak. Melyek ezek az érvek?

A legelső érv talán az, hogy az evangéliumok és az apostoli levelek Jézusról szóló tanúságtételét a mai napig senkinek sem sikerült megcáfolnia. Pedig az ellentábor minden követ megmozgatott a mi hitünk nevetségessé tétele érdekében, a találékony emberi fantázia minden logikailag elképzelhető utat bejárt az evangéliumok hitelességének megkérdőjelezése céljából.

Csináltak az apostolokból közönséges szélhámosokat, naiv álmodozókat, megpróbálták Jézus csodáit és feltámadását a kései jámbor fantázia gyümölcseként értelmezni, azt azonban sehogysem tudták megmagyarázni, hogy a gonosztevőként kivégzett názáreti ácsmesterből hogyan lett tüneményes gyorsasággal az egész Római Birodalomban ismert és imádott Isten.

Manapság gyakran hallgatunk olyan népboldogítókat, akik kizárólag azzal válnak népszerűvé, hogy azt hirdetik, amit a nép hallani szeret. Így bizonyos ideig a toplista élén lehet maradni. Jézus azonban a legkevésbé sem törekedett arra, hogy mindenben kielégítse hallgatóságának igényeit. Amit ő tanított, az valóban "a zsidók számára botrány volt, a pogányoknak meg oktalanság" - ahogy később Szent Pál megfogalmazza (1Kor 1,23). A zsidók számára elsősorban az volt a botrány, hogy "istenné tette magát" (Jn 10,33), követőitől mégis szegénységet és kereszthordozást kívánt. A pogányok azt tartották nevetségesnek, hogy valaki "isten létére" törékeny emberi testben jön a földre, és megengedi azt, hogy bűnös emberek őt keresztre feszítsék.

Ha Jézus egyszerűen meghal a kereszten és nem támad fel, "megistenülésére" nincs semmi esély. Az a nép, amely botránkozott tanításán és keresztre adta, vajon miért kezdte volna el imádni őt? Azok a pogány rómaiak pedig, akik a zsidókat eleve lenézték és megvetették, miért fogadták volna el istenüknek (ráadásul egyetlen Istenüknek!) a keresztre feszített názáreti ácsot?

És azok a tanítványok, akik halálakor elfutottak és magára hagyták, vajon miért adták volna életüket akár egy holttestért, akár egy tetszhalottért? Ennek a feltételezésnek abszurd voltát Aranyszájú Szent János nyomán így tehetjük nyilvánvalóvá:

"Ugyan honnan juthatott volna tizenkét embernek eszébe, hogy ekkora vállalkozásba kezdjen? Tanulatlanok voltak, akik ki sem mozdultak a tavak, a folyók és az eldugott falvak világából. Megírták róluk kertelés nélkül, hogy gyávák és kislelkűek voltak. Amikor Krisztust elfogták, elfutottak; aki pedig az első volt közöttük, csak azért ment be a főpap udvarába, hogy ott mesterét megtagadja. Hogyan magyarázzátok meg, hogy akik Krisztus életében a támadások hatására összeomlottak, azok most, amikor Jézus meghalt és eltemették (és amint ti mondjátok, fel nem támadt), akkor fogtak hozzá, hogy meghódítsák a világot?

Vajon nem azt kellett volna mondaniuk: ťEz az ember, amíg élt, önmagát nem tudta megmenteni, hogyan mentene meg minket most, amikor már meghalt? Életében önmagán sem segített, hát majd halálában fog mellénk állni? Életében egyetlen népet sem hódított meg, hogyan tudnánk most, holta után, az ő nevében meghódítani a világot?Ť - Ezért nyilvánvaló: ha nem látták volna őt feltámadása után, és nem győződtek volna meg arról, hogy győzött a világon, sosem vállaltak volna ekkora kockázatot."

A gondolatmenetet persze folytathatjuk: Mivel magyarázzátok meg, ti, feltámadástagadók, hogy Krisztus után 64-ben, amikor Néró felgyújtatta Rómát, "ingens multitudo" (nagy tömeg - Tacitus kifejezése) megy Krisztusért a halálba, vállalva a keresztre feszítés, a vadállatok elé vettetés, sőt a máglyahalál kínját is? És mivel magyarázzátok, hogy a Krisztus istenségét és feltámadását hirdető kereszténység - dacára a hihetetlennek tűnő tanításnak - ma is létezik, sőt a legnagyobb vallás a világon, amelynek esélyei - a mi hanyatló Európánkat leszámítva - mindegyik kontinensen napjainkban is növekszenek?

Kétségtelen, hogy a feltámadt Krisztus megjelenéseiről szóló evangéliumi leírások kissé ellentmondásosaknak, bizonytalanoknak, dadogóknak tűnnek. Életünk legnagyobb élményeit tudjuk a legnehezebben elbeszélni - főleg olyan embereknek, akik még sosem élték át azt az élményt. Egy kisgyermeknek még nem lehet megmagyarázni, milyen érzés egy nagy szerelem, egy süketnek nem lehet visszaadni legszebb hangversenyeink élményét, mint ahogy egy vaknak sem mondható el, hogy néz ki egy virágba borult fa. "Hogyan mondjam el neked - amit nem lehet -, mert szó az nincs - csak képzelet" - hallottuk valamikor a Képzelt riportban. Nos, a Feltámadott megjelenéseiről szóló beszámolók nem képzelt riportok, hanem hiteles elbeszélések olyan valóságokról, amelyeket igazában nem lehet elbeszélni. Ezek a beszámolók hangokat adnak vissza nekünk, süketeknek, színekről szólnak hozzánk, vakokhoz, megrendítő élményekről beszélnek nekünk, behatárolt élményvilágú embereknek.

Honnan tudjuk, hogy a beszámolók mégis hitelesek? Elsősorban onnan, hogy a mögöttük rejlő élmények csodát tettek: átalakították az apostolok, az első tanítványok és a szent asszonyok lelkét. Ez az átalakulás gyökeres volt és visszafordíthatatlan: a holttestet kereső Magdolnából a feltámadt Krisztus első tanúja lett, Simonból Péter, Saulból Pál, a hitetlen "Ikerből" pedig hívő Tamás (vö. Jn 20, 24-29).

Ha kitárjuk a szívünket Isten kegyelme felé, gyarlóságaink ellenére mi magunk is részesei lehetünk az első tanúk élményének. A közel kétezer éves egyház tagjaiként valamiképpen mi is az ő fülükkel halljuk: "békesség nektek, én vagyok, ne féljetek", az ő szemükkel látjuk az Urat, és az ő kezükkel tapintjuk a halálból visszatért Üdvözítőt. És egy súlyos krízisben lévő Magyarország kellős közepén is el tudjuk hinni azt, hogy a nagypénteki sötétség után is fölkel majd a nap, és a végső szó nem a halálé, hanem a feltámadásé.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu