Hangulatjelentés

Ír-odalom

Borús hangulatban vagyok. A dolog azzal kezdődött, hogy egyik irodalmi folyóiratunk felkért: készítsek terjedelmes összeállítást a kortárs ír költészetről. Eddig jó. Hanem amikor kissé mélyebben beleástam magam az írek lírai ügyeibe, különös tapasztalatokat szereztem.

Először is meglepett, milyen tudatosan és szervezetten népszerűsítik magukat - borzasztóan menedzserszemléletűek, hogy ezt az ocsmány kifejezést használjam. Minden ír költőnek van egy ügynöksége, amely főállásban beszedi a jogdíj elnevezésű sarcot, mindenkitől, aki a szóban forgó poétának egyetlen versét, verssorát, szavát vagy betűjét idézni-terjeszteni merészeli. Továbbá minden beavatott ír költőnek van saját honlapja a világhálón. Ott minden megtalálható róla - mármint a néhány sorba kurtított életrajza (nehogy túl sok ingyenes tényt tudjunk meg róla csak úgy, jogdíj nélkül); továbbá mindenféle praktikus adat arról, hogy hány kötetét adták ki, hány versét zenésítették meg (természetesen jogdíj ellenében), hány felolvasóestje volt, hány egyetemen tartott már előadást Shakespeare vagy Dante életéről. Találtam olyan nagymenő költőt is (bizonyos Paul Muldoon bácsit), aki annyi felolvasást tart, hogy nyolc hónapra előre minden hétre jut egy. Persze ezt is a honlapjáról tudom, mivel ott az előjegyzéseket is feltüntetik. Mondom, minden megtudható róla, ami csak karrier, reprezentáció és reklám. Hanem az ír költő saját verseiből egyetlen árva darab sem szerepel a honlapján, sem sehol másutt a világhálón. (Esetleg egy rövidke, "mutatvány" megjelöléssel.) Ha a verseskönyvei címére kattintok, akkor a kiadó hirdetési oldala jelenik meg, amely felszólít, hogy a kívánt könyvet rendeljem meg azonnal, többnyire tíz angol fontért. (Vagyis háromezer forintért - negyven-ötven oldalas könyvet!) A különféle folyóiratokban elkövetett verses publikációi sem lelhetők fel. Nyilván azért, mert attól fél, hogy amilyen gazember vagyok, a végén még potyáznék: ingyen elolvasnám egy versét, és nem fizetnék érte jogdíjat. Nem azért körmöl az ír költő verset, hogy bárki csak úgy elolvassa! Az ügynökségnek is meg kell élnie valamiből - a költőről nem is szólva.

Másodszor az töltött el gyermeki csudálkozással, hogy az ír költők mily szerfelett termékenyek. Reggeltől estig írek, és reggeltől estig írnak. Az ötvenhat éves Muldoon bácsinak 1971 óta pontosan negyvenegy önálló kötete jelent meg. Egy másik bácsi, aki még csak a hatvanadik évét tapossa, a hivatalos közlés szerint száz(!) kötetnél tart - és ebből csupán tizenkettő a műfordítás, a többi mind a saját alkotása. De a velük egykorú társaiknál is könnyen röpködnek az ilyesféle mondatok: "Költői munkássága több mint harminc kötet."

Egyszóval őrület, őrület. Ömlik a vers, ömlik a jogdíj. Hanem valóban ez lenne a költészet hazája és távlata? A líra tiszta forrása? Repülőgépeken körutazni, business class jeggyel, a következő költészeti konferenciára, és luxusszállodák légkondicionált szobáiban verset írni arról, hogy mi történt reggel, a svédasztalnál? A végén ráunni az egészre, és már csak akkor vállalni egy-egy külföldi utat, ha állami kitüntetést nyomnak a kezembe, vagy minimum díszdoktorrá avatnak a helyi egyetemen? Szegény József Attila és mind-mind a költők, akik külvárosi éjekben nyomorogtak, a "semmi ágán ülő szívvel", "hangtalan vacogó kis testtel", "nem remélve"...

És az egész nyugati világban ez a helyzet, ne legyünk naivak. Szakmabéli közlés: az Egyesült Államokban hetente ötezer(!) verseskönyv jelenik meg. A legutóbbi frankfurti könyvvásáron a katalógus szerint 350 ezer kötet szerepelt. Mindenkinek jogában áll írni, és mindenkinek jogában áll semmit sem olvasni. "Az irodalom meghalt, éljen a könyvipar!" - kiált fel Márai Sándor a Napló egyik jegyzetében. A boldog feltámadás reménye alatt.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu