Getsemane

Egyedül van. Szeretteitől karnyújtásnyi, mégis mérhetetlen távolságra. Előtte a könyv. A sorok mögül hold leskel. Az Olajfák hegye sötéten magasodik a kert fölé. "Simon, alszol? Nem voltál képes egyetlen órát sem virrasztani?" Már ébren vagyok, Mester. Ne haragudj. Kicsit elaludtam. De jól tudod, követlek, bárhol jársz is. És megvédelek, ha bántani merészelnek. Ne nézz így rám, Rabboni. Fáradt voltam. Elaludtam. Fáradt. Igen. Kicsit rest is. Belátom. De miért nézel így rám? János is elaludt, nemcsak én. És nézd, Jakab még mindig alszik. Máté is. Miért nézel így rám? Miért rám nézel így? Rabboni, olyan szomorúnak látszol. És én félek. Nyirkos az éj. Esik. Várj, itt a köpenyem. Betakarlak. De kérlek, ne nézz így rám.

A ház néma, akár az a távoli kert. Előtte a könyv. Magában dadogja Simon elképzelt, mégis valós szavait. Hűséget dadog, bátorságot. Közben jól tudja: hazudik. Vádaskodik, vádol. Mentegeti magát.

De miért nézel így rám? Te csakugyan tudod, hogy nem mondok igazat? Te csakugyan tudod, milyen gyenge vagyok? Igen, te tudod, hogy már nagyon régóta nem mondok igazat. És te tudod a legjobban, milyen gyenge vagyok. Értelek. Ezért nézel ilyen szomorúan. De Rabboni, mégsem értelek. Miért? Miért nézel mégis ennyi szeretettel?

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu