Szilárdan kiállt a piaristák hivatásáért

Tomek Vince halálának évfordulóján

1940-ben, még Magyarországon (Forrás: Piarista Levéltár)

Amikor 1947 augusztusának végén a magyar piaristák tartományfőnöke Rómába indult, a pályaudvaron jutott eszébe, hogy kézitáskájába csak a breviárium nyári kötetét tette be, pedig egy hét múlva már az őszi kötetre is szüksége lesz. A búcsúztatók közül valaki visszaszaladt a könyvért, az azonban meg sem fordult a jelenlévők fejében, hogy a rendi káptalan döntése a tartományfőnök, Tomek Vince sorsát egy életre Rómához köti azzal, hogy a piaristák generálisává választja. Azelőtt ugyanis (a magyarországi pálos rend kivételével) nem fordult elő, hogy egy szerzetesrend legfőbb elöljárója magyar legyen. (Azóta is csak egyszer, amikor Zakar Polikárp 1985 és 1995 között a ciszterci rend generális apátja volt.)

1977 - az idős szerzetes (Holl Béla felvétele)

Tomek Vince a régi Magyarország egyik északi csücskében, Sáros megyében, Palocsán (Plaveč nad Popradom) született 1892. november 9-én. Apja kántortanító volt, a falubeli állami iskola megnyitásakor azonban nyugdíjazták, mert nem tudott elég jól magyarul. A családban tehát szlovákul beszéltek, pontosabban a Sáros megyei tót nyelven (sariščina). Vince azonban édesanyjától és az iskolában megtanult magyarul is (ami iskolatársai között ritkaságszámba ment).

A gimnázium alsó négy osztályát a kisszebeni piaristáknál végezte, méghozzá ösztöndíjasként, mivel kiváló tanuló volt. Tizenhat éves korában belépett a piarista rendbe, és a felső négy osztályt már szerzetesnövendékként, Rózsahegyen járta ki. Elöljárói hittanárnak szánták, így 1912-től a budapesti egyetemen tanult teológiát. 1916-ban pappá szentelték, és a gimnazista rendi növendékek prefektusa lett, tehát egy évig ismét rózsahegyi házuk lakója lett. 1917-től azonban ez a növendékház a háború miatt Kecskemétre költözött.

1919-re Tomek Vince egyházjogból megszerezte a teológiai doktorátust is, így 1920-tól a budapesti rendi főiskola, a Kalazantinum tanára, illetve prefektusa lett. A rend kormányzati feladatai sem kerülték el. 1928-tól 1940-ig tartományi asszisztens volt, emellett 1933-tól a budapesti rendház rektora, 1940-től pedig rendi vagyongondnok. Ő szervezte meg például a "piarista borok" forgalmazását a rend mádi szőlészetének terméséből. 1934-1935-ben fontos szerepet kapott a rendi konstitúciókat felülvizsgáló bizottságban, és 1924-től a rend generálisának megbízásából ő foglalkozott a szlovákiai piarista rendtartomány megalakulásával és belső vitáival kapcsolatos ügyekkel-bajokkal.

Mindig szívén viselte a szlovák nyelv és kultúra ügyét - amellett, hogy magyarnak is tartotta magát. A két dolgot ugyanis természetesen összetartozónak vélte. "Nem lettem egészen magyarrá, sem egész szlovákká, hanem megmaradtam mindig egész hungarusnak" - írta élete végén. Az 1920-as évektől tevékenyen részt vett a Budapesti Katolikus Tót Munkáskör megszervezésében, 1941-től pedig ő volt a Magyarországi Szent Adalbert Társulat (a Szent István Társulat szlovák nyelvű megfelelője) elnöke. Gyűjtötte a szlovák népdalokat. Magyarul és szlovákul, sőt lengyelül is mondott ünnepi szónoklatokat - szívesen hívták, mert közvetlen hangon tudta megszólítani az embereket.

Íme, egy jellemző részlet egyik beszédéből, amely egyébként a karitatív munkáról szólt: "Nagyon megtisztelve éreztem és érzem magam, hogy a Budapesti Katolikus Munkáskör közgyűlésén felszólalhatok, s azért így gondoltam magamban: (...) végy kezedbe valami jó könyvet, olvass ki belőle valami okosat, hogy azt előadhasd testvéreidnek. Aki keres, talál is. (...) Először is a mosóci születésű fényes csillagot, Kollár Jánost kérdezem: Mondjad, Jankó, mit gondolsz, milyen emberek azok a tótok? Kérdésemre így válaszol a Slované című költeményében: ťMinden nemzet a dicsőség templomához igyekszik, csupán a tót most is hasán fekve nyugszikŤ. Hej Jankó, jól odavágtál nekünk."

1946-ban nehéz körülmények között lett a magyar piaristák tartományfőnöke, de alig több mint egy évig töltötte be ezt a tisztséget, mert 1947 szeptemberébena rend Rómában tartott káptalanján generálissá választották. Az addigi olasz, némelykor spanyol (egyetlenegyszer osztrák) rendfőnökök sora után bátor választás volt ez a káptalani atyák részéről - és Tomek Vince valóban új lendületet adott rendjének. Irányítása alatt telepedtek meg piaristák Észak-Amerikában (Mexikóban, valamint California és New York államokban), Afrikában (Szenegálban) és Ázsiában (Japánban).

Határozott személyiség volt, nagyra becsülte a szerzetesi fegyelmet, de tiszteletben tartotta tanítványai személyiségét, és mindig figyelte, hol szorulnak segítségre. Mindvégig szilárdan kiállt amellett, hogy a piaristák hivatása az iskola, így arról nem szabad lemondaniuk, még a talán hatékonyabbnak látszó ifjúsági lelkipásztorkodás érdekében sem.

Legendás volt nyelvtudása. Anyanyelve révén értett szinte minden szláv nyelvet, így a szomszédos lengyelekét, azután a rutént, az irodalmi szlovákot és a csehet, sőt 1945-ben, Budapest megszállása után oroszul is tolmácsolt. E nyelvek párhuzamos használatáról ő maga mesélte, hogy miután a budapesti kőbányai lengyel kápolnában egy nemzeti ünnepen prédikált, a lengyel követ így szólt hozzá: "Tanár úr, megértettem beszédének minden mondatát, minden szavát, minden árnyalatát, s csak egyet nem tudtam: milyen nyelven beszélt? - Én lengyellel kevert šariščinában..." - hangzott a felelet. Németül édesapjától és egy közeli falu, Hobgárt (Komlóskert) német lakosaitól tanult meg, latinul a gimnáziumban, franciául egyetemista korában, olaszul és spanyolul pedig Rómában, generálisi évei alatt. Így gyakorlatilag a világ minden piaristájával annak saját nyelvén tudott beszélni.

1947 után még kétszer választották meg generálisnak (1955, 1961), tehát összesen húsz évig - a piarista rendben kimagaslóan hosszú ideig - töltötte be tisztségét. (Egyedül a rendalapító, Kalazanci Szent József vezette ennél hosszabb ideig a rendet. Őt a pápa élethosszig nevezte ki.) Tomek Vince hetvenöt éves korában, 1967-ben mondott le tisztségéről, a rend II. vatikáni zsinat utáni megreformálására összehívott speciális generális káptalan kezdetén.

A kegyes tanítórend legfőbb elöljárójaként 1947-ben és 1948-ban még járt Magyarországon, de ezt követően erre soha többé nem volt lehetősége. Ugyanakkor kiterjedt levelezést folytatott, elsősorban amerikai és magyarországi rendtársaival, és a San Pantaleo-rendházban szívesen fogadta a Rómában megforduló magyarokat. A II. vatikáni zsinat idején például ő fogadta és kalauzolta a magyar püspököket.

Hosszú betegség után halt meg 1986. április 18-án Rómában. Hamvait Budapestre szállították, ahol a belvárosi templomban végzett gyászszertartás után a Kerepesi úti nemzeti sírkert újabbik piarista kriptájába, magyar rendtársai mellé temették.

Koltai András

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu