Homíliavázlat

Megadták magukat: győztek!

A budai Máv-kórházban történt. A szentmisén a fölajánlás előtt megkérdeztem a betegeket: ki szeretne áldozni. Az első sorban egy járókeretes, roppant rozoga öregember is fölemelte a kezét. Mégsem áldozott. Ugyanis a szentmise után gyónni akart, csak aztán áldozni. A szentáldozás csöndes pillanatait követően szólalt meg. "Én már csak egyetlenegyet kérek a Jóistentől" - kezdte. Ezután hosszú szünetet tartott, hogy levegőhöz jusson a mondat befejezéséhez. Ezalatt nagyon elmélázhattam, mert arra ébredtem, hogy a kezemre tette a kezét. Ettől önkéntelenül is fölnéztem rá. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a szentmisén. Ismerem az öreget.

Azt történt ugyanis, hogy amikor az úrfelmutatás után az oltáron jelen lévő Úrra tekintve énekeltem: "Íme, hitünk szent titka" - a látómezőmbe bevillant az első sorban meggörnyedten, meghajoltan álló öreg tekintete. Miközben hallottam megtört hangját: "Halálodat hirdetjük, Urunk", nem hagyott nyugodni a fölismerés, ismerem az öreget. Ismerem, de honnan is? Hogy, hogy nem, az úrfelmutatás pillanataiban megfiatalodik a memóriám, és ilyenkor olyan sorok is eszembe jutnak, amelyeket máskor képtelen lennék felidézni. Most is ez történt. Mint szalagcím a televízió képernyőjén, jelent meg a mondat: "Minden öreg volt rajta, csak a szeme nem, mert a szeme párja vidám volt, és törhetetlen, s olyan kék, akár a tenger." Honnan valók ezek a szavak? Kire vonatkoznak? De erről már nem gondolkodhattam, mert folytatni kellett a szentmisét.

Amikor egyedül maradtam az öreggel, és a szentgyónás és szentáldozás után keze a kezemen pihent, és újra láthattam tekintetét, beugrott, tudom honnan ismerem: Ő az öreg, Hemingway kisregényéből, Az öreg halász és a tengerből. Mielőtt a bolondságomat magamban elhessegethettem volna, már az öreg újra megszólalt: "én már csak egyet kérek a Jóistentől, egyetlenegyet, egy ajándékot, a hit ajándékát, semmi mást. Lám, lám - nézze, testvér - nem hiába kérem." S ahogy ezt mondta, tekintetében megelevenült a tenger kékje, az Úr mélységes békéje. Ugyanakkor ezen az emberen minden, de minden, a megtörtsége, a sebek, a ráncok, minden a harcról, a megharcolt harcról árulkodott, a hit harcáról (2Tim 4,7). Ez az a harc, melyben akkor győzünk, ha legyőzetünk.

Isten úgy győz le minket, szabadít föl önmagunktól, hogy győzelmének részesévé tesz. A Föltámadott legyőzi Tamást a hitetlenségét mélyen megértő szeretetével, és ezzel fölemeli az imádás fölségébe. Tamás megadta magát, és megtapasztalta: "Boldogok, akik megadták magukat a te szent akaratodnak" (Nap testvér éneke).

Zatykó László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu