Nem a tétlenség ideje következik...

Miklósházy Attila püspök nyugalomba vonul

Életének hetvenötödik esztendejében - a jelenleg hatályos rendelkezéseknek megfelelően - Miklósházy Attila püspök, az emigráns magyarok Kanadában élő főpásztora benyújtotta lemondását, amelyet a Szentatya - a magyar főpap egészségi állapotára való tekintettel - április 5-én elfogadott.

Miklósházy Attila 1931. április 5-én született Diósgyőrött. 1949-ben belépett a Jézus Társaságába. A szerzetesek szétszóratása után 1950-52-ben filozófiai és teológiai tanulmányokat kezdett a budapesti Hittudományi Akadémián. Később két évig munkaszolgálatos katona volt, majd műtős a budapesti Szent István Kórházban.

1956-ban elhagyta Magyarországot, Németországban és Torontóban végezte filozófiai és teológiai tanulmányait. 1961. június 18-án szentelték pappá Torontóban, majd néhány évvel később Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen doktori fokozatot szerzett teológiából.

Ünnepélyes jezsuita fogadalmait 1966. augusztus 15-én tette le Rómában, az Il Gesů-templomban. 1967-t?l 1974-ig a torontói Regis College-ban, 1974-t?l 1984-ig ugyancsak Torontóban, a Szent Mihály Egyetemen tanított teológiát. 1984-ben Toronto bíboros érseke kinevezte a torontói f?egyházmegye Szent Ágoston Szemináriumába a teológiai fakultás dékánjává, valamint a szisztematikus teológia és a liturgika tanárává.

Magyarul megjelent könyve (Benedicamus Domino - Eisenstadt, Prugg Verlag, 1984) a liturgikus megújulás teológiai alapjait taglalja. Egy ideig aktívan részt vett a kanadai anglikán-római katolikus teológiai párbeszédben. Kanadában és Európában számos lelkigyakorlatot tartott papoknak és szerzeteseknek. Miklósházy Attilát, aki 1989-től volt az emigrációban élő magyar katolikusok püspöke, arról kérdeztük, hogy milyen tervei vannak ezt követően, hogy lemondását elfogadta a Szentatya?

- Van már bizonyos gyakorlatom a nyugdíjas létformában. Hatvanöt évesen befejeztem a tanítást. Most véget ér püspöki szolgálatom is. Ez annyiban "felszabadulást" jelent majd, hogy levesz a vállamról egy súlyos felelősséget. Az volt ugyanis a dolgom, hogy látogassam a világon szétszóródott magyar hívőket és papokat - erre azonban az utóbbi időkben, romló egészségi állapotom miatt már egyre kevésbé voltam képes. Így is tartottam velük a kapcsolatot telefonon, e-mailen, továbbá minden karácsonykor írtam egy hosszabb körlevelet is, amely egyszerre próbált buzdítást és informciókat adni a hazájuktól térben elszakadt, de lélekben még mindig oda tartozó papok és hívek számára. Valaki más veszi majd át megbízatásomat, amely talán módosulni is fog valamelyest. Ha a jövőben kapok valamilyen feladatot - akár a hazai püspöki konferenciától, akár Rómától -, annak igyekszem majd tőlem telhetően megfelelni. Ha nem, akkor maradok ott, ahol vagyok, a torontói szemináriumban, a szobámban, ahol immár húsz éve élek, és amely volt "dékáni rezidencia" és "püspöki palota", a továbbiakban pedig marad egy öreg jezsuita szerzetes cellája. Ahol továbbra sem lehet tétlenkedni: imádkozni kell, elmélkedni, illetve a romló test szenvedéseit viselni és felajánlani. Szóval nem fogok unatkozni és keseregni.

Önt nem a kalandvágy, hanem a kényszer vitte el 1956-ban az országból. Máig a legkisebb akcentus nélkül, választékosan beszéli anyanyelvét. Nem vágyna rá, hogy ötven év után hazatelepüljön?

- Én tényleg nem akartam elmenni innen. Magyarnak születtem, annak is neveltek. Itt akartam élni, halni, dolgozni. A háború utáni romhalmazban fiatalos lelkesedéssel is itt láttam tennivalót a magam számára: nem kisebbet, mint felépíteni a keresztény Magyarországot, amely "nem volt, hanem lesz"...

A Gondviselés másként rendelte: elöljáróim utasítására elhagytam az országot. Odakint pap lehettem, aztán évtizedeken át papnevelő. Váratlanul püspökké is kineveztek, bejártam a világot, hogy segítsek őrizni a szétszóródott magyarok hitét és magyarságát. Írtam öt könyvet - liturgiatörténeti munkákat, többnyire angolul. Nem én választottam magamnak a feladatokat, hanem vállaltam és próbáltam tisztességgel elvégezni azokat.

Mindig igyekeztem realistán szemlélni a világot, benne a magam személyét és helyzetét is. Töprenghetnék azon, hogy mire is vágyom. Azt viszont szigorú tényként kell megállapítanom, hogy Magyarországon nekem nincs semmiféle megélhetésem. Kanadában dolgoztam, ott van a nyugdíjam, ott érvényes a betegségbiztosításom, aminek a jelentősége rosszabbodó egészségi állapotom miatt egyre nagyobb. Mindig szívesen jöttem haza, a szívem nagyobbik felével mindig is itthon voltam, de ha hazatelepülnék, akkor mások nyakán tudnék csak élni. Ez nem volna tisztességes.

Tehát amíg el tudom látni magam, maradok a szemináriumban, ahol tudok még valami hasznosat tenni: olykor előadásokat, lelkigyakorlatokat tartok, ha kell, kisegítek a magyar plébánián. Aztán meg vár a jezsuiták öregotthona. És ha meghalok, a kert végében van egy szép temető, gyönyörű kilátással az Ontario-tóra.

Tárgyilagosan, elfogulatlanul, mosolyogva beszél a testi nyavalyákról, a szenvedésről, az elmúlásról. Könnyen viseli a nehézségeket? Vagy katonás fegyelemmel?

- Könnyen is, meg fegyelemmel is. Engem Szent Ignác lelkisége mellett az ő katonás lénye is magával ragadott. Magam is voltam katona, vagy legalábbis munkaszolgálatos, és a jezsuita nevelés mellett ennek is köszönhetem, hogy megtanultam rendet tartani magam körül és magamban. A családból is valami derűs céltudatosságot hoztam magammal, valami olyan lelki beállítottságot, amely sokra tartja a jól végzett munka örömét, és idegenkedik a tétlenségtől, az önsajnálattól. Nagy hatást tett rám gyerekkoromban Perlaky Lajos könyve, amely arról szólt, hogyan lehet úgy élni a keresztény életet, hogy az ember örömmel fogadja mindazt, ami jön. Ez is segített abban, hogy kialakuljon bennem az a bizonyos "napsugaras életszemlélet". Ez egész életemet végigkísérte. Talán még annyit tennék hozzá, hogy komolyan hiszek benne, hogy egy papnak, egy püspöknek nemcsak dolgoznia és imádkoznia kell, hanem szenvednie is. Ez tehát része az életnek, nem pedig hibája vagy hiányossága. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy mindeddig nem voltak elviselhetetlen fájdalmaim, de ezek ma már mindenféle gyógyszerekkel többé-kevésbé úgyis csillapíthatók. Amit igazán nehéz elviselni, az a limitáció, az, hogy egyre beljebb tolódnak a határok: ma már nem vagyok képes arra, amire nemrég még igen.

De nemcsak a képességeink limitáltságát érezzük az idő múlásával, hanem az életünkét is. Vagyis egyre inkább azt, hogy meg fogunk halni. A legtöbb embert ez félelemmel tölti el. Ön nem fél?

- Lehet, hogy nehéz elhinni, de nem. Amikor legutóbb operáltak, úgy kerültem a műtőasztalra, hogy az életben maradásom esélye két százalék. Fel kellett tehát készülnöm arra, hogy ott maradok az asztalon. Mégis itt vagyok. Megint kiderült, hogy a kettő mennyivel több, mint a nulla. Papként - vagy akár csak egyszerű keresztény hívőként - mélységesen hiszek az Isten irgalmában. Abban is egészen bizonyos vagyok, hogy a mennyország szebb lesz, mint Miskolc, Torontó vagy Budapest.

Csalódott volt, mikor a kórházi ágyon tért magához?

- Bevallom, igen.

Újabb feladatokat nemcsak kívülről - Budapestről vagy Rómából - kaphat, hanem nyilván saját maga is tud adni magának...

- Meg kell még írnom vagy íratnom a külföldi magyar lelkipásztorkodás történetét, legalább az utolsó ötven évet. Borovi József professzor nagy munkát végzett ezen a téren, de jócskán vannak még fehér foltok: például Ausztria, Németország és Svájc. Megírtam már az észak-amerikai egyházközségek történetét, remélem, valaki feldolgozza Dél-Amerikát és Ausztráliát is. - Ezek persze nem olvasmányos művek, inkább forrásmunkák a további tanulmányozáshoz. Mégis nagyon fontosak, mert hősies fejezete volt ez a magyar egyház életének. Nem szabad hagyni, hogy feledésbe merüljön.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu