Kisiskolásként a hitben

Húsvét éjszakáján a hívek mindig megújítják a keresztségi fogadalmukat, amit többségük keresztelésekor nem ők, hanem a keresztszüleik tettek helyettük. Én abba a kisebbségbe tartozom, aki az új emberré válásakor saját maga ígérhette meg a hűséget, tett hitvallást az Atya, a Fiú, a Szentlélek és a katolikus egyház mellett. Ez a mozzanat csak hét esztendeje történt, ezért úgy gondolom, hogy nagyon keveset tudok még a hitünk titkairól, van még mit tanulnom és megtapasztalnom. Krisztus feltámadásának az ünnepe alkalmas arra, hogy - most már "általános iskolai tanulóként" - ezeknek az éveknek a summázatát megvonjam.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért keresztelkedtem meg, holott erre családi, baráti vagy társadalmi indíttatást nem kaptam. Akkor ki és mi vezetett el az Úrhoz? Meg vagyok győződve arról, hogy az Úr a hivatásomra készülve kezdte nyitogatni az addig látó, de mégis vak szememet, mivel már a kezdetektől kezdve érdeklődést plántált belém az egyházjog iránt, holott világi jogi fakultásra jártam, ahol ezzel a stúdiummal nem találkoztam. Szépen lassan vezetett el magához, hagyott időt arra, hogy felismerjem létezését, az ő új és titokzatos világát.

Miután a keresztvízzel eltörölte az addigi bűneimet, Krisztus gyermekeként mérhetetlen tudásvággyal indultam el a hit útján. Erőt kaptam tőle, hogy megküzdjek a családomból és a környezetemből jövő hitetlenséggel, gúnnyal, de ezt kárpótolta azzal, hogy új embereket, fiatalokat és időseket ismerhettem meg. Olyanokat, akik nyitottak voltak, befogadtak, csak én számítottam nekik - nem a múltam és a rangom -, és az a láthatatlan közös kapocs, ami összetartott minket. A kezdeti hónapokra a rácsodálkozás volt a jellemző, mindenre, ami újnak és szokatlannak tűnt az addigi életemhez képest. Többek között ilyenek voltak a szentírási példák, a parancsolatok, a hitigazságok, a szentmisék, a bűnbevallások, a békejobbok. Úgy éreztem, hogy minél többet ismerek meg a hit világából, annál kevesebbet tudok. Ez új erővel töltött el, amit a bérmálás szentsége is megerősített. Természetesen én is felvettem a keresztemet és elkezdtem vinni, de a súlya ezekben az időkben érzékelhetetlen volt számomra. Később, ahogy elillant az újdonság öröme, nehezebbé és megszokottabbá vált Krisztus fája. Egyre többször próbáltam meg letenni, esetleg könnyebbre cserélni, de rá kellett jönnöm - amiben Gyökössy Endre egyik írása segített -, hogy ez az enyém. Átéreztem, hogy bűnös emberként mindent meg kell tennem a földi életemben azért, hogy elnyerjem Krisztustól azt, amit a jobb latornak megígért.

Az Úrral kapcsolatos legmeghatározóbb élményem egy találkozón volt, ahol amint a szolgálója - II. János Pál pápa - szólásra nyitotta a száját, a földi elemek tombolása megszűnt, kisütött a nap. Hátborzongató érzés, amint a halandó ember megtapasztalja alkotója jelenlétét. Ekkor akaratlanul is felvillant az a kép, amikor Keresztelő Szent János bemerítette Jézust a Jordán vizébe, s utána megszólalt az Atya: "Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik." (Mt 3,17) Nem véletlen, hogy Jézus az alapítója annak a hierarchikus egyháznak, amely mind a mai napig hű hozzá, és méltón, tévedhetetlenül hirdeti az Atya kinyilatkozásait.

Számomra a hit olyan, mint egy kirakós játék, mivel a szabad akarati döntés miatt nálam vannak a kirakandó kép mozaikelemei (életdöntések), én választom meg, hogy hová teszem azokat, de a játéktér (világ) az Atya által teremtett. Ő és Krisztus a csöndes játékmesterek, akik előbb vagy utóbb a tudomásomra hozzák, ha valamit nem jó helyre tettem, figyelik a változtatásaimat és azok eredményeit, de valószínűleg az egész képet soha nem fogom tudni kirakni, mert az utolsó elemeket már ők illesztik be, talán közösen velem, mivel ma "még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre" (1Kor 13,12). A végére egyetlen kérdés maradt: Mekkora ez a kép?

Bóka Zsolt

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu