|
Illés Sándor Század, vigyázz! Olykor még felrémlik bennem az a hajnali lábdobogás: nehéz bakancsok dübörgése a laktanya lépcsőjén, valahol Breszt-Litovszkban, aztán hallom a lármát is a folyosókon, majd hirtelen minden elcsendesül, és felhangzik a parancsnok rekedt vezényszava: "Század, vigyázz!" Állunk a reggel derengésében, mozdulatlan merevséggel nézünk előre a csendben, a semmibe tekintünk, pedig a jövőt keressük. Most érkezett a frontra az új haditudósító-század: újságírók, rádiósok, filmesek, hogy hírt vigyenek a kinti csodáról. De csodák nincsenek, a helyzet pokoli. Az ország várja a jó híreket, a győztesek diadalát, az anyák meg várják fiaikat vissza. Hallom távolról a dalt is, amit énekeltek a hadba indulók: "Ma este indulunk a frontra, búcsúzom tőled, kis Kató...!" Elbúcsúztunk, de a kedves mégis velünk jött, s most a szívünk közepén él, megtestesítve az örök szerelmet. Amikor a fellázadt Varsó utcáin elesett az egyik bajtársam, ketten is szaladtunk érte, behúztuk egy fal mögé. Véres volt az arca, de a szeme reménykedő. Utolsó erejével felült, elrévedt a tekintete, talán haza nézett: "Lenke..." - nyöszörögte, és meghalt. A felesége nevével búcsúzott a világtól. Lenkék, Erzsikék, Máriák! Mind ott voltak velünk együtt a fronton, anyák, feleségek, hű hitvesek és minket hazaváró testvérek. Ott gubbasztottak velünk a lövészárok poklában is, ők jelentették számunkra az erőforrást, a majdan megszületendő új élet magvait, amik nem keltek ki soha, a háború romjai alatt pusztultak el, maguk alá temetve a jövőt. Amiben annyira bíztunk. És mi lett belőle? Század, vigyázz! - hallom minduntalan a régi vezényszót, miközben bakancsok csattognak a lépcsőkön, nem sejtve, hogy az egyik harcos majd tömegsírba kerül, a társát meg elviszik majd szabadság helyett malenkij robotra, ahonnan nem tér többé haza. Özvegyek és árvák maradnak csak a kifosztott országban. És a reménytelenség. Ki tudja ma is ebben a zavaros világban, hogy mit hoz számunkra a holnap? Ma is háborúzik a világ. A mama tábori postán érkezett lapját olvasgatom újra meg újra, előhalászva a zubbonyom zsebéből és kisimítva a térdemen: "Édes fiam, majd amikor hazajössz, építünk a kis ház mellé a kertben egy szobát neked. Az apáddal már megbeszéltük, ő egy kis verandát is tervezget. Nem tudom, mi valósul meg belőle..." Semmi se lett belőle, haza se mehettem a régi kis házba, ahol felnevelkedtem. Bujdosóvá váltam, összeomlott az ország, ezreket börtönöztek be, tízezreket hurcoltak el munkatáborokba, ahonnan sohase tértek vissza hazájukba, otthonukba az emberek. A huszadik század történetének sötét árnyéka úgy ül Európa felett, akár egy viharfelhő. És félelmet gerjeszt. Mintha visszanézne a történelem. A múlt század is így kezdődött, háborúval. Az emberség és megértés helyett az erőszak, a gyűlölködés kerekedett felül. Jöttek keletről a megszálló bolsevisták, embereket akasztatott az utcai fákra Szamuely, és Kun Béla vette át a hatalmat a Károlyi-kormánytól. Utánuk a gazdasági mélypont és a megfertőzött józanság. És követték mindezeket a karszalagosok, amikor a jelszavak korát éltük. Karlendítés, Dachauba induló szerelvények, megszállás, majd Szálasi. De ezzel nem értek véget a szörnyűségek, idegen eszmék kötötték gúzsba a nemzetet, fojtották el a szabadságot. Aztán újabb szovjet páncélosok, újabb bitófák, börtönök, munkatáborok. Azért emlékezem most erre, mert ez az új század, a huszonegyedik is így kezdődött, és nagyon úgy néz ki, hogy úgy is folytatók. Rémülettel hallom a régi jelszavakat újjászületni. Megbénít a békétlenség. És mi az a gyanús csoszogás, lábak dobogása újra, mint a régi világban? A polgár rosszat sejt, mert a történelem megismételheti önmagát. Ígérgetések, tüntető traktorok felvonulása, üzemek megszűnése, növekvő munkanélküliség. Nincs senkinek se jövőképe, a félelem szorítja össze a torkom. Kiáltani kellene, hogy mindenki meghallja. Az egész világ. "Század, vigyázz!"
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|