|
Ha költő lennék... Csak keveseknek adatik meg a képesség, hogy szavakba tudják önteni életük egyszeri, maradandó, s talán éppen ezért szinte elmondhatatlan élményét. S még azok is, akiknek ez többé-kevésbé sikerül, utólag úgy érzik, mégsem tudták teljesen megosztani másokkal mindazt, amit átéltek. Így vagyok én is, ha a Szentatyával való találkozásaimról kell szólnom. A papságra jelentkezésem évében került II. János Pál pápa Szent Péter székébe. Éppen megkezdtem a kötelező katonai szolgálatomat, amikor meghalt VI. Pál pápa. Hamarosan megválasztották utódát, I. János Pált, a mosolygós pápát. Mi, katona kispapok is várakozással és érdeklődéssel olvastuk a személyével, pápai szolgálatának kezdetével kapcsolatos híreket. Talán érthető, hogy hitetlenkedve fogadtam néhány nap múlva a parancsnokunk bejelentését: "Atyus, meghalt a pápa." Előbb azt hittem, hogy csak egy hónapos késéssel jutott el hozzá VI. Pál pápa halálhíre. De rövidesen kiderült, kispaptársaim közül egy-kettő már tudta, igaz a hír. Majd izgatottan figyeltük a híradásokat, vajon ki lesz az utód? Ismét csak a hitetlenkedés lett úrrá rajtunk, amikor meghallottuk, hogy az új pápa lengyel származású, aki a II. János Pál pápa nevet vette fel. Az isteni gondviselés jóvoltából már kispapi életem korai szakaszában találkozhattam a Szentatyával. Akkor még remélni sem mertem, hogy ez csak az első azon találkozások sorában, amelyekre az elkövetkező években sor kerül majd. Római tanulmányaim évei alatt többször is megadatott, hogy személyesen találkozhattam vele. Ezek a találkozások maradandó nyomot hagytak a lelkemben, mert személyén keresztül mindannyiszor mélyen megérintett a katolikus egyházhoz tartozás örömteli érzése. Felemelő és megerősítő élmények voltak ezek: a világegyház vezetőjével, Krisztus földi helytartójával találkoztam. Az imában és a liturgiában látott elmélyültsége, a csupán néhány mondatból álló beszélgetésekben megtapasztalt közvetlensége nagymértékben befolyásolták kispapi életem alakulását, az egyház felé való elkötelezettségemet. A kilencvenes évek második felében újabb találkozások következtek. Ezek közül az egyik legjelentősebb számomra Boldog Apor Vilmos vértanú püspök boldoggá avatása, amelyet az ügy posztulátoraként volt alkalmam szervezni. De minden találkozás közül kiemelkedik egy, amely összehasonlíthatatlanul sajátosabb minden más korábbi és későbbi találkozásnál. 1999 októberében jutott el hozzám a hír, hogy a Szentatya püspökké nevezett ki, és püspökké szentelésemet személyesen fogja végezni Rómában. E szentelési liturgia szépségét, meghittségét, lelket emelő erejét többen átélhették e sorok olvasói közül is, személyesen vagy a televíziós közvetítésen keresztül. De hogy ez számomra milyen lelki élményt jelentett, azt, ha költő lennék sem tudnám elmondani. A katolikus egyház szolgálatára való teljes eljegyzettség örömérzését, amikor a Szentatya ujjamra húzta az általa ajándékozott püspöki gyűrűt, szavakkal nem vagyok képes kifejezni... Veres András püspök
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|