Utólagos naplójegyzetek

Senki sem önmagáért hal meg, mindenki valaki másért. (Georges Bernanos)

Nem tudom felidézni a pápával kapcsolatos első emlékemet. Alig múltam hároméves, amikor megválasztották. Amióta az eszemet tudom, ő volt Krisztus földi helytartója. Létét, szolgálatát valahogy "természetesnek" vettem. Mit tudtam róla kezdetben? Azt hiszem, csupa általánosságot: az egyház feje, erkölcsi tekintély, akinek a szavára felfigyel a közvélemény, a béke követe, az élet hírnöke, a megszomorítottak érdekében fel-felszólaló bölcs "államfő". Kezdetben a pápa olyan volt számomra, mint az a távol élő kedves rokon, akit pusztán az idősebb családtagok elbeszélése alapján ismer az ember. Verseit, drámáit, majd megpróbáltatásokkal teli élettörténetét olvasva aztán megérintett személyiségének varázsa. Mi lehetett a titka? Minden bizonnyal a hitelesség, amely hitvallásának, szavának és cselekedeteinek összhangjából fakadt.

"Közvetlen" emlékeim? Budapest, Hősök tere: emelkedett, történelmi pillanatok. Mi, ministránsok leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy minden a "tervek szerint történjék". Büszkék voltunk arra, hogy az oltáremelvény közelében ülhetünk. Győr, ipari park: hideg, csontig hatoló szél. A szentmise végén a kordonok között elkeveredtünk a bátyámmal. Szópárbajba keveredtünk egy rendőrrel. Szerencsétlen helyzet. Ő ugyan csak a feladatát teljesítette, de az akkori eseményhez nem illő módon viselkedett. Én sem... Ez egészen elrontotta a kedvemet...

Párizs, Ifjúsági Világtalálkozó: záró szentmise, népünnepély tikkasztó hőségben. Sikerült lefényképeznem a pápát, méghozzá egészen közelről. Igaz, másnak a gépével. Egy zarándoktárs kért meg, mert jobb volt a "pozícióm". Akkor arra gondoltam: vajon nem méltatlan-e azt a pillanatot, amikor a pápa odaér, arra használni, hogy időben exponáljak? A fotóból később kaptam egy példányt. A párizsi találkozóról ez az egyetlen "tárgyi" emlékem.

Közvetett emlékek? Számomra ezek a fontosabbak, az igazán maradandók. Filmrészletek, könyvek, képek, televíziós közvetítések. Amikor felemeli és homlokon csókolja a kisgyermekeket... Amikor együtt örvendezik a fiatalokkal, akikben annyira bízott, s akikben az egyház megújulását látta... "Engedjétek hozzám a gyerekeket." A világ fiataljai odamehettek hozzá. Ők, a "harmadik évezred őrszemei" pedig azzal viszonozták bizalmát, hogy utolsó földi pillanatáig hűségesen mellette maradtak. Kezükben az egyház jövője... Ilyen sokan vagyunk? Van remény...

Mágnesként vonzó hitelesség volt az övé. Körülötte mindig tömeg... Látni akartuk, de még inkább a közelében lenni. Miközben haláltusáját vívta, sikerült neki, ami a világtörténelemben eddig csak keveseknek: néhány napra egyetlen nagy közösséggé kovácsolta az emberiséget. A keresztények mellett izraeliták, muszlimok imádkoztak érte a világ minden pontján - a testvériség szellemében. Lám, milyen erő van az erőtlenségben, a kiszolgáltatottságban! Azt hiszem, én is ekkor értettem meg igazán ezt az evangéliumi paradoxont.

Utoljára mégis egy gyermeteg szokásról... Nem is tudom, leírjam-e... Bizonyára nevetségesen hangzik. Gondolatban már legalább húsz éve mindig bővülő listát vezetek azokról, akikkel szívesen találkoznék odaát: Assisi Szent Ferenc, Dosztojevszkij, Puccini, Janácek, Pilinszky, Saint-Exupéry, Bernanos, Teréz anya... II. János Pál... Kiválasztottak. Lelki rokonok, akik annyi mindent megsejtettek, sőt tudtak már itt - az ottról. Van, akivel hosszan beszélgetnék, s van, akinek egyszerűen csak szeretnék köszönetet mondani... Néha annyira nehéz szavakat találni... Habogni pedig nem szeretnék...

Pallós Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu