|
"Ez a vég - számomra az élet kezdete" Hatvan éve halt meg Dietrich Bonhoeffer "A barakk egyik szobájának félig nyitott ajtaján át láttam Bonhoeffer lelkészt, mielőtt rabruháját levetette volna, amint a legbensőségesebb imában elmerülve térdelt Istene előtt. E rendkívül rokonszenves férfi imádságának teljes odaadása és meghallgattatásának bizonyossága a legmélyebben megrendített. Még a vesztőhelyen is mondott egy rövid imádságot, aztán bátran, fegyelmezett nyugalommal ment fel a bitófához vezető lépcsőn... Csaknem ötven esztendős orvosi működésem alatt alig láttam embert ennyire Isten akaratában megnyugodva meghalni." - E vallomás attól a férfitól származik, akit az 1945. április 9-én végrehajtott kivégzések hajnalán rendeltek a halálraítéltek mellé a flossenbürgi lágerben. A doktor nem ismerte személyesen Dietrich Bonhoeffert. S a "világ" sokáig szintúgy nem tudott arról az evangélikus lelkészről és teológusról, aki tettei és szavai összhangjával, a végsőkig tartó helytállásával a XX. századi történelem egyik felkavaró Krisztus-követő egyénisége volt. Az embertársait a pokollá vált földön is szolgáló szeretet példája. A halált nem kereső, életvidám, derűs és megfontolt, de a vértanúságot is vállaló ember. Bonhoeffer 1906. február 4-én született Breslauban (ma Wroclaw), egy nyolcgyermekes családban. Tizenhét évesen kezdett teológiát tanulni Tübingenben. Lelkészi, illetve tanári munkáit Barcelonában, New Yorkban, Londonban, és Berlinben végezte. 1935-ben vette át a náci hatalommal szemben álló Hitvalló Egyház illegális szemináriumának vezetését. 1938-ban kiutasították Berlinből, három év múlva pedig már irodalmi publikációit is letiltották. Amerikai útjáról - a szolidaritást sürgető lelkiismerete szavára - végleg visszatért Németországba. 1943 áprilisában letartóztatták. Katonai börtönben volt, később a buchenwaldi tábor foglya lett. Regensburgon és Schönbergen keresztül vezetett az útja élete utolsó állomáshelyére, a flossenbürgi táborba. Amikor 1944-ben meghiúsult a Hitler ellen tervezett merénylet, a nyomozás során kiderült, hogy már 1939-ben szervezkedés indult a Führerrel szemben, amelynek részese volt Bonhoeffer is. Ez végképp megpecsételte sorsát. De súlyosan téved, aki Bonhoeffer alakját pusztán egy politikai ellenállóéval azonosítja. Cselekedeteit az Istenbe, Krisztusba vetett hite irányította. Mindig az elesettek, a kitaszítottak, a társadalom peremére kerültek érdekében élt és szólalt fel. Megrendítő a fogságban is derűs, másokat vigasztaló és bátorító Bonhoeffer leveleit olvasni, s azokat a gondolatait, amelyeket a letartóztatása előtti hónapokban vetett papírra, amikor már megfigyelés alatt állt. "Ez az írás (melyet néhány barátjának szánt karácsonyi ajándékul) cserepek és szarufák közé dugva maradt fenn házkutatások és bombázások közepette, hogy tanúságot tehessen arról a lelkiségről, amely előbb a cselekvés, majd pedig a szenvedés vállalását mozgatta" - jegyzi meg Bonhoeffer barátja és leveleinek sajtó alá rendezője, Eberhard Bethge. Íme, a tanúságot tevő írás egy részlete: "Ki állja meg hát a helyét? Csak az, akinek nem a maga okossága, elvei, lelkiismerete, szabadsága, erényessége jelenti minden dolgok legvégső mértékét, hanem mindezeket kész feláldozni, amikor hitben és egyedül Istenhez való hűségben engedelmes és felelős cselekvésre van hivatva; a felelős ember, akinek élete semmi más nem akar lenni, mint felelet és válasz Isten kérdésére és hívására. Hol vannak az ilyen felelősök?" Feltett kérdésére élete volt a válasz. Bonhoeffer utolsó baráti beszélgetését ezekkel a szavakkal fejezte be: "Ez a vég - számomra az élet kezdete." Szigeti L. Ki vagyok én? Ki vagyok én? Gyakran mondják: cellámból úgy lépek elő, derűsen, nyugodtan, keményen, mint várából a földesúr. Ki vagyok én? Gyakran mondják: őreimmel úgy beszélek, szabadon, tisztán, kedvesen, mintha parancsnokuk volnék. Ki vagyok én? Azt is mondják: sorsomat úgy viselem, mosollyal, nyugodtan, büszkén, mint aki váltig győzni szokott. Az vagyok valóban, aminek mondanak? Vagy csak az, aminek magamat ismerem? Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg, aki levegőért kapkod, fuldokol, színekre, virágra, madárdalra vágyik, jó szóra, baráti melegre, dühíti oktalan erőszak, kicsinyes bántás, hánykolódik nagy dolgokra várva, tehetetlenül aggódik, messze van barátja, imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt, szíve üres, kész már mindentől búcsúzni? Ki vagyok én? Ez, vagy az? Hol ez, hol amaz? Egyszerre mindkettő? Másokat ámító, magában sápító hitvány alak? Vagy vert had fut bennem szanaszét a már kivívott győzelem elől? Ki vagyok én? Váltig faggat, gúnyol a magány, a gyötrelem. Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem! (A verset és a leveleket fordította: Boros Attila)
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|