|
A Tábor-hegy helyett a Getszemáni-kertben Amikor II. János Pál pápa megválasztását követően mosolyogva, bátorítóan mindenki felé szélesre tárta karját, akkor ez azt is jelentette, hogy magánkápolnája kinyílt az egyszerű papok és világiak előtt is. Így juthattam el először 1994. január 8-án, Szent Kolbe atya századik születésnapján reggel a Vatikánba, ahol - többedmagammal - a Szentatyával együtt mutathattam be a szentmisét. A kápolnába lépve az imazsámolyán imádkozó pápát láttuk, amint a szentmisére készült. A környezet mintha megszűnt volna számára, a pápa imádkozó lényéből sugárzott, hogy itt Isten jelen van... A meglepetés azonban nem ez volt, hiszen már sokat hallottam arról, milyen összeszedettséggel imádkozik II. János Pál pápa. Arra számítottam, hogy a Tábor-hegyhez hasonló élményben lesz részem, amikor a három apostol közelről láthatta Jézus isteni dicsőséget sugárzó testét. Ehelyett azt láthattam közelről, hogy a pápa lelkileg szenved. Mint Jézus az utolsó vacsora után a Getszemáni-kertben... Az 1994-es év a családok éve volt. II. János Pál pápa ekkor írt egy atyai, közvetlen hangú levelet a családokhoz, amelyben tizennyolcszor kérte a közös imát. Ez az év egy nagy keresztet is hozott a pápa számára: fürdőszobájában elcsúszott, és combnyaktörést szenvedett. Ettől kezdve bicegve járt, és gyakran botra is szüksége volt. Ezt az újabb szenvedést tudatosan a családokért ajánlotta föl. Hasonlóságot érzett az ő sántikáló járása és a sok-sok sérült család között: ahol hiányzik az édesapa vagy az édesanya. Ahol hiányos a gyermekekről való lelki gondoskodás, a keresztény nevelés. Nyilván gondolt a pápa a magzatgyilkosságok égbekiáltó bűnére is, amit ő mindenkor következetesen elítélt. Azóta többször is jártam a pápa magánkápolnájában. Ebben persze nincsen semmi érdemem, csak hálás lehetek érte a Szűzanyának. Megtapasztaltam, hogy nemcsak Jézushoz, hanem Jézus földi helytartójához is a Szűzanyán keresztül lehet a leggyorsabban eljutni. Valamennyi találkozás alkalmával feltűnt a Szentatya mind nagyobb gyöngesége és szenvedése. Ott lehettem 2003. szeptember 13-án Rozsnyón, a pápai szentmisén. A koncelebráló paptársakkal együtt a pápai oltár emelvényén álltam, mégis csak egy-egy villanásra láttam a Szentatyát. A pápát ugyanis sokan vették körül - akiknek a segítségére rászorult. Beszédének is csak néhány mondatát tudta fölolvasni, és a szentmisének is csak a legfontosabb mondatait mondta. (Az egész felvidéki utazásnak azt a címet is lehetett volna adni: Találkozás az értünk szenvedő és mégis békét, reményt és szeretetet árasztó Szentatyával.) 1983. szeptember 13-án Mariazellben a pápa papokkal és szerzetesekkel találkozott. (Ez volt életem első pápai szentmiséje.) Akkor szentbeszédében az idős és beteg papoknak a következőt mondta: "Ti most ugyanazt teszitek, mint Jézus a kereszten, amikor már nem beszélt." Ezek a szavak most már a Szentatyára is vonatkoznak. Azzal a különbséggel, hogy a pápa a péteri szolgálat felelőssége miatt nem teheti meg, hogy félreálljon és hallgasson. Rozsnyón a szentmise után közvetlen közelről láthattam az autóban ülő, halálosan fáradt Szentatyát. A szemét alig bírta kinyitni, de a kezét áldásra emelte. Ekkor ismét tapasztaltam, hogy a szeretettel szenvedő pápából milyen nagy erő és béke sugárzik. Nincs olyan beszéd, amelynek ekkora hatása volna. II. János Pál az ima fontosságáról egyszer így szólt: "Egyetlen történelmi időszakban, egyetlen időpontban sem feledkezhet meg az egyház az imádságról, különösen nem teheti ezt egy olyan válságos korban, mint amilyen a miénk. Az imádsággal Isten kegyelméért könyörgünk a sokarcú gonoszsággal szemben, amely rátelepszik az emberiségre és fenyegeti azt..." Gellért Ottó
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|