Egészen

Áll a magyar ember a sorban. Húszan, huszonöten lehetnek előtte, most már nem jöhet közbe semmi, ha így haladnak, még negyedóra, s a végére ér. Körülnéz, hogy még egyszer megbizonyosodjék: nem álom, minden valóságos körülötte, ez az a híres terem, a tengeri jelenet is megvan, csak azt nem tudja már felidézni, hogy kik és miért csatáznak a mennyezet alatt körbefutó freskón. A sorban állók halkan pusmognak - francia, angol, olasz, spanyol, s olykor egészen ismeretlen nyelven hangzó szófoszlányok törik meg a csendet. Fehér arcok, sötét bőrű arcok, férfiak, nők, keletről, nyugatról, északról és délről. Áll a magyar ember a sorban, az előtte várakozók száma lassan fogyatkozik. Kissé megszeppenten áll, vagy inkább megilletődötten. A hatalmas épület dimenziói, a komor falak, a barátságosnak nem nevezhető hivatali személyzet szigorú pillantásai megteszik a magukét. De nem csak ez. A magyar ember vadul kergetőző gondolatai, amelyeket szívesen terelne valamiféle nyugodt imádság-karámba, csak nem szelídülnek, s azt firtatják, hogyan került ő ide. Érdemei szerint bizonyosan nem, hiszen azok nem túl számosak, bár azért megtette ő mindig, amit megkövetelt a haza. Ahogy fogynak előle a várakozók, egyszerre aggódni kezd, hogy mi lesz, ha már ott áll, legelöl, szemtől szemben az öregemberrel, aki járni sem tud, akit úgy toltak be a terembe, és segítséggel is csak nagy nehezen foglalt helyet a karszékben, amelyben most félrebillent fejjel, rogygyantan ül.

Ismeri ezt az öregembert, olvasott róla és tőle is sokat, bár néha nem értette, minek az a sok írás. Hallotta néhány beszédét, s gondolta: kell-e annyi szó? Tudta, mily sokan szeretik - maga is a hívei közé tartozott -, de megérintette a kétség: jó-e az a nagy rajongás? Nagyra tartotta erőfeszítéseit az egységért, de féltékenység is jajdult benne: megkapjuk-e mi is a járandóságunkat, siratja-e velünk a mi fájdalmunkat, mienkként csókolja-e elrabolt földünket? A magyar ember - konok, alföldi fajta, sohasem csókolt kezet a saját anyjának sem - csak áll, egyre közelebb a célhoz. Egyszerre nincs már előtte senki, mintha eltűnne a terem, felszívódnak a soknyelvű hangok. A hirtelen támadt csöndben a nevét suttogja, meg hogy honnan jött. - Magyarország - mondja. - Hungary - teszi hozzá, mintegy magyarázatul. Térde lassan hajlani kezd, egy ütemben az öregember lecsuklott fejének emelkedésével. Egészen térdre esve nekibátorodik, s egyenesen a rányíló, gyönyörű kék szempárba néz. Az erőtlen, alig hallható szó féltékenységet űz, kétséget oszlat. "Dicsértessék a Jézus Krisztus" - mondja az öregember. Reszkető keze lassan emelkedik a szék karfájáról. A magyar ember megragadná, de erőt véve magán csak ráengedi kinyújtott tenyerére, s mint sebesült madarat, dédelgeti kissé. Az öregember fehér, meleg keze egy pillanatig elpihen a magyar emberében, mielőtt férfias csókkal gyógyítottan viszszaröppenne a karfára.

Totus Tuus - mondta életre szóló hivatásként az öregember, amikor még fiatal volt. Totus Tuus - egészen a tiéd. Tiéd, Uram! Egészen a Tiéd vagyok, Uram! - suttogja, kiabálja, zokogja, dalolja az a gyönyörű kék szempár a magyar ember szemébe. Könynyedén áll fel akkor a hatalmas súllyal a magyar ember. Tudja: benne él az Isten.

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu