A költők: a mindenség katonái

Régi kastélyok dísztermeiben láthatjuk egyforma keretben és méretben megfestve a család felmenőinek mellképeit, az úgynevezett ősgalériát. Pilinszky János néhány soros portrévázlatokban rajzolta meg a maga szellemi őseit, akiket példaképeinek és mestereinek tekintett. Ő maga a vázlatot a legkoncentráltabb műfajnak tekintette, melyben egyszerre van jelen a tornászlány kecsessége és a végsőkig begyakorolt mozdulat biztonsága.

József Attila költészetére piarista gimnáziumi osztálytársa, Gervay Miklós hívta fel a figyelmét. A modern magyar költők közül élete végéig az ő tehetségét és teljesítményét értékelte legtöbbre, valahogy úgy, mint Arany JánosPetőfiét.

József Attila mellett Gérard de Nerval, Paul Verlaine és Hölderlin, Dosztojevszkij és Emily Brontë, Blaise Pascal és Simone Weil, Mozart és Newton, Rembrandt és Van Gogh, Sheryl Sutton és - név nélkül - édesanyja (egy sírkőre) portréi sorakoznak az ősgalériában.

A végső rendezésnél néhány kép lekerült a falról. A műveit állandóan megrostáló önkritika nem volt megelégedve a művészi színvonalukkal. Így hagyta ki a kötetből az Élet és Irodalomban már publikált Újra József Attila és Hommage ŕ Paul Verlaine című költeményeit.

Ezekben a rövid versekben a jellemek, sorsok, életművek, eszmék és események változatossága a költői eszközök gazdagságával párosul, a tömör definíciótól az oldott hangulatfestésig, az érzékletesen exponált költői képtől a talányosan elrejtettekig.

A József Attila-portré az enigmatikus költemények sorába tartozik. A nagy elődhöz intézett, paradoxon formájában megfogalmazott, fennkölt megszólítást indokolatlan hangulatváltással rezignált kérdés követi: Van-e egyáltalán jelentősége az emberiség számára a költők tevékenységének? Magát a költői munka természetét egy félig elmondott hasonlattal érzékelteti, alaposan próbára téve a meghökkent olvasó figyelmét és türelmét, aki megkísérli felfedezni a rejtett költői képet.

A verskezdő paradoxon feloldásához maga a költő nyújt segítséget a Kortárs folyóirat 1962. decemberi számában megjelent József Attila emlékkönyvébe című írásában:

"Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma - költők tudják csak igazán - egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.

Valóban, ezt a két közönséges szót, hogy kékítőt old, magyar versben ma már csak dőlt betűvel lehet leírni. És hány ilyen szava van József Attilának, Arany Jánosnak és Petőfinek!"

Továbbra is kérdés marad azonban, hogy mi közük a költőknek a katonasághoz. Erre az 1946-ban egyetemistáknak tartott, és az Új Írás 1983. decemberi számában A mű születése címmel megjelent előadásában találunk választ:

"A vers anyaga a nyelv. Mit jelent ez? Hogy a nyelv ellenében kell megvalósulnia, a nyelv konvencionális jelentése ellenében kell kimondania valamiképpen az egyszerit. Henri Bergson azt tanítja, hogy az alászálló anyag ellenében ható életlendület szervezője az organikus világnak. A vers lényegében ellentétes anyagával, a nyelvvel, s mégis egyedül általa, vagy pontosabban ellenére tud csak megszületni. Ezért a költői ihletnek pontosan ismernie kell az ellenálló fél minden fortélyát, hogy végül két vállra fektethesse. A jó vers mindenkor diadal, győzelem; a teremtő, eleven élet győzelme az élettelen ellenálláson."

De ha ennyire elszánt harcos a költő, mi az oka váratlan megtorpanásának, kételkedésének a költői hivatás fontosságában? És miféle halottat helyeznek vissza jelképesen a költők a füvek közé?

Nos, a füvek között különféle lények élnek: mohák és gombák, rovarok és gyíkok. De ha a költő kimegy a rétre, a füvek között nem ezeket látja meg, hanem a virágokat. Mármost, hogyan hal meg ez a virág? Nyilván úgy, hogy leszakítják, vázába teszik, elhervad, és a trágyadombra vetik. Ezt a virágot már nem lehet visszahelyezni "a füvek zöldellő erejébe". Viszont van olyan halott virág, amely nem semmisül meg teljesen, mert lepréselik, és az imakönyvbe vagy a herbáriumba teszik. A préselt virág költői képe társult A mű születésében fentebb kifejtett gondolathoz.

A szótár szavai préselt virágok: az eleven valóság holt lenyomatai. A költő kivesz egy szálat a herbáriumból, és visszahelyezi az olvasó képzeletének zöld mezejébe, ahonnan vétetett. In spe resurrectionis: a feltámadás reményében - ahogy a temetők bejárata felett olvassuk. És hajnalra a füvek csodára ébrednek: a préselt virág kivirult! Hála az Isten kegyelmének és a költő hősies küzdelmének. A "poétának", azaz "alkotónak", ahogy a régi görögök és rómaiak nevezték a szavak míveseit.

S akkor az olvasás húsvét hajnali séta az új életre kelt virágok között, In gaudio resurrectionis: a feltámadás örömében. Az olvasó lelkében önkéntelenül feltör a hála és az elismerés: "Örömművesek, mindenség katonái, köszönjük nektek, sokat tettetek értünk! A szavak felett aratott győzelmetekkel szebbé varázsoltátok az életünket!"

Így arra is választ kapunk, hogy a versben miért fordul át váratlanul rezignációba a költői pálya felmagasztalása. A költő ugyanis ki akarja védeni az olvasó lehetséges ellenvetését: "Minden cigány a maga lovát dicséri. Mivel bizonyítod, hogy ti, költők vagytok a mindenség katonái?" Pilinszky úgy tesz, mintha maga is kételkednék ebben, s rákényszeríti az olvasót, hogy megküzdve a szavakkal, türelmes elemzéssel megkeresse a versben elrejtett költői képet, a préselt virágot. Ha megtalálta, a felfedezés esztétikai öröme, az ősi "aháélmény" önkéntelenül mosolyt csal az arcára. Ez a mosoly eleven cáfolata a tettetett rezignációnak, és bizonyítéka a költői munka magasztosságának és jelentőségének.

Pilinszky János kedvelte a préselt virágot. Kötetben kiadott levelei között láthatunk egy Franciaországból hazaküldött levelezőlapot, ráragasztott préselt virággal.

Kuklay Antal

Pilinszky János:

József Attila

Katonája a mindenségnek,

bakája a nyomoruságnak,

teszünk azzal valamit is,

hogy a füvek zöldellő erejébe

visszahelyezzük a halottat?

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu