A múlt század nagy hívő tudósa

Ötven éve hunyt el Teilhard de Chardin

Hit és természettudomány, hit és evolúció harmóniáját élte meg víziójában, ami természetesen nem történhetett ellentmondás nélkül. Életműve azonban a II. vatikáni zsinat szellemére is hatott.

A francia Teilhard de Chardin 1881-ben született, majd 1899-ben lépett a jezsuita rendbe. Filozófiai tanulmányai után 1905-től 1908-ig kémiát és fizikát tanított a jezsuiták kairói kollégiumában. Angliában tanult teológiát. 1911-ben szentelték pappá. Korai geológiai érdeklődése után már 1912-ben felébredt a paleontológia iránti vonzódása. Az első világháborúban egészségügyi frontszolgálatot teljesített. 1918-ban tette le utolsó ünnepélyes fogadalmait. 1919-től Párizsban természettudományi doktorátust szerzett, aztán paleontológiát és geológiát tanított az Institut Catholique-on. Néhány év múlva a "világegyetem rajongója" lett. A "teremtő fejlődés" felfedezésével keresni kezdte a Megtestesülés hatását a fejlődésben lévő világra.

A húszas években több ázsiai tudományos expedícióban vett részt. 1927-re elkészült Az isteni miliő (Benne élünk) című "lelki" összegzése, és ekkor már tervezte az emberről szóló tanulmányát (Az emberi jelenség).

A negyvenes évek vége felé legfőbb rendi elöljárója New Yorkba küldte, hogy kivonva őt párizsi szellemi köréből megóvja bizonyos teológiai támadásoktól. Erre írt válaszlevele mutatja személyiségének igazi nagyságát: megvallja hitét és ragaszkodását az egyházhoz, Jézus Társaságához, kijelenti feltétlen engedelmességét, és ugyanakkor kitart meggyőződése mellett, amellyel "korrigált evolucionizmusa" megnyílik a világ keresztény szemlélete előtt.

1955. április 10-én, húsvétvasárnap fejezte be földi életét és munkásságát.

(rosdy)

***

Teilhard de Chardin: A tudomány misztikája

(részlet)

Ha nem volna oly nehéz felülről nézni az eseményeket, amelyek minket is magukkal sodornak, akkor a mai világban leginkább az ejthetne ámulatba, hogy az emberi tevékenységben milyen elsőrendű tere - mondhatnám: funkciója - lett a tudományos kutatásnak. Alig egy-két emberöltővel ezelőtt még három számjegy is biztosan bőven elegendő volt, ha le akartuk jegyezni azoknak az "eredeti" fölfedezéseknek a számát, amelyekkel rendelkezett a kutatás szenvedélye. Ma viszont a civilizált emberiség jelentős hányada annak szenteli életét, hogy nyakas kitartással kutassa a világegyetem titkait és lehetőségeit, miközben a többi ember ott szorong a küzdőtér körül, s aggódó figyelemmel kíséri e harc viszontagságos sorsfordulóit. A múlt távlatait, a tér mélységeit, az anyag titkait, az élet rugóit, - mindezeket a területeket, amelyeket tegnap még alig vettek észre - ma már akkora szívóssággal, zseniális észmunkával, ragyogó technikai fölszereléssel kutatják, aminek rendeltetése - úgy látszik - már régóta az, hogy elvonja és magába szívja azt a rengeteg aranyat és energiatömeget, ami még mindig elsüllyed a fegyverkezés és a háború torkában. A szörnyformájú ágyúk s az óriás páncélosok mellett már vannak óriás teleszkópok, hatalmas erejűvé fokozott elektromágnesek, iparilag rendszeresített gépek atomrombolásra... A kutatómunka kikerült a gyerekszobák játékai közül. A felnőtté vált embernek komoly, központi és életbevágóan fontos munkaköre lett belőle. Ha csak egy kicsit is helyesen tudnánk figyelni világunkat, akkor ezt kellene benne észrevennünk - sokkal inkább, mint bármiféle politikai bonyodalmat és szociális rendetlenséget.

Mert ez rendkívüli jelenség a mai emberiségben, amely ellenállhatatlan erővel, nyílvesszőként, legjobb élharcosaival veti magát a kutatás közös munkájába. Többféle "determinista" módon magyarázhatjuk ezt a jelenséget. A jobblét igénye, amely megállás nélkül hajszol egyre nagyobb komfort felé, melyet egyre kevesebb munkával érhetünk el. Az élet versengése, amely egyént és nemzetet arra kényszerít, hogy ha meg akar maradni, gazdaságilag mindig többet termeljen, folyton újabb fogyasztó-piacokat tárjon fel, ő legyen a legerősebb, ő kerüljön az élre... Szívesen elismerem, hogy ezek az egoista és mozdulatlanságra kárhoztató tényezők fontosak a haladás útján. De hadd jegyezzem meg, hogy ezek nem vetnek számot az események mélyén történő valósággal. ...pénz és hírnév talán őrült kalandokra ragadtatja el a játékost, ha megcsillan szeme előtt. De ez nem elég ahhoz, hogy megokolja egy emberi élet névtelen áldozatát, s még kevésbé egy egész nemzedék önkéntes vállalkozását. Ehhez nem elég a szent aranyéhség, az auri sacra fames- hogy Vergilius Aeneisétidézzem. Több tudás kell, hogy többre legyünk képesek. De azért akarunk erősebbek lenni, hogy többé váljunk. Az az erő, amely manapság a messzi tengerre hajtja ki az embert, már nemcsak az a vágy, hogy megtartsa azt, amije már van. Lélektanilag csak abban a - legalábbis homályosan megsejtett - szándékban lelheti elégséges magyarázatát, hogy valamit alkotni akar a jövő számára, előre. Akár téved ebben a modern ember, akár nem, de az érdekli, s abban remél, ami önmagán túlmutat és határtalan jövőt jelenthet. S hogy ezt a jövendőt felkutassuk és magunkévá tegyük, íme mindnyájan erre vállalkozunk, szinte egyetlenegy közös hajón utazunk. Remény egy olyan jövőben, amelynek nincs határa: két lényeges jellemvonása egy vallási magatartásnak.

Ebben már senki sem kételkedik. Ez a hit forrong a nagy nacionalista, totalitarista mozgalmak alján. S bár sokkal nagyobb arányban, de szintén vallási természetű energiával kell magyaráznunk a gondolkodó föld mai állapotát. Az emberiség mai formáját, vagyis abban az ugyanegy célra törő mozgásában, amely a tudás új horizontjai felé sodorja őt - nem tartja fönn más, nem is maradhat meg mással, mint csakis valami misztikával...

Hit, misztika kell ahhoz, hogy fönntartsa és továbbvigye azt a hatalmas, legyőzhetetlen és jogos kutató vágyat, amelyben ma kétségtelenül részt vesz az emberi tevékenység legnagyobb és legélénkebb része. Akár arról van szó, hogy megőrizzük az emberi munka nagyszerű akarását és ízét, akár pedig meg akarjuk adni neki azt az érdektelenséget, amelyet megkíván tőle az embertársaival való és egyre nélkülözhetetlenebb együtt dolgozás, a vallás élettanilag szükséges a tudomány jövője számára. Az emberiség már nem képzelhető el tudomány nélkül. De nem lehetséges tudomány sem, ha nem élteti vallás. A kereszténység kitűnő példa erre a tudományban élő vallásra. Azt is hozzá kell-e tennem, hogy talán szükséges forma is a kereszténység: mintha a Föld csak megtérés után valósíthatná meg véges-végig tevékenysége valódi kibontakozását? Valami nagy fordulat során? Ezt kellene mondanunk, ha az undort s az emberi erőfeszítés reménytelenségét látjuk, amit manapság oly őszintén bevallanak az igen világosan látó hitetlenek. De nem akarok ebben dönteni. Az biztos (s legalábbis ezt állítjuk), hogy a keresztény tudós mindenki szemében a legszerencsésebb helyzetben van s a legalaposabban föl van vértezve arra, hogy önmagában kialakítsa s maga körül továbbfejlessze azt az új embertípust, akit ma várunk a Föld még messzebbre törő kialakításához: a kutató embert, aki igazában szeretettel fekszik neki a fölfedezés fáradságos feladatainak. Már nem a világot imádó ember, hanem olyan ember, aki a világnál nagyobb Valakit imád, a fejlődő világon át és túl is ezen a világon. Nem a gőgös és rideg Titán, hanem Jákob, aki szenvedélyesen küzd Istenével.

(Az Études című folyóiratban 1939. március 20-án közölt tanulmány részlete. Fordította: Rezek Román OSB)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu