|
Emlékezet és kiengesztelődés A Szentatya 2000. március 12-én ünnepélyesen bocsánatot kért Istentől és az érintettektől az egyház tagjai által a történelem során elkövetett bűnökért és jogsértésekért. Fejérdy András történész e gesztus történelmi jelentőségét méltatja. Az egyház számára a jubileum mindig a visszatekintés, az emlékezet megtisztításának ideje volt, s a kiengesztelődés különleges alkalmát is jelentette. A jubileumi szent évben tett bocsánatkérő gesztusa annyiban hozott újat a korábbiakhoz képest, hogy nem pusztán a személyes, hanem a közösségi lelkiismeret megtisztítását is célul tűzte ki, és ezért az egész egyház nevében bocsánatot kért a kereszténység második évezredben elkövetett bűneiért. A bocsánatkérés mögött természetesen nem valamiféle kollektív bűnösség képzetét kell keresnünk, miként a bocsánatkérést kísérő dokumentum is rámutatott. A bocsánatkérést az teszi lehetővé, hogy az egyház teológiai és történelmi síkon is valamiképpen egy. Tudniillik a generációk sajátos szolidaritása révén az egyház az egész múltját magával viszi, nemcsak a pozitívumokat, amelyek a szentségéből fakadnak, hanem a negatívumokat is, ezeket magára vállalja és megbánja. Hogy helyesen lássuk a bocsánatkérés gesztusának értelmét, nem gondolhatjuk azt, hogy az arra utalna, hogy az egyház története valamiféle fekete legenda. Tény, hogy a katolikus egyház nem a tiszták, a kiválasztottak, az igazak egyháza, hanem a szentek és bűnösök egyháza, és ezért mindig megtisztulásra, megújulásra szorul. De föltétlenül elsődleges az egyháza szentsége. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy ugyanaz a pápa tárta a bocsánatkérés bátor és prófétikus lépésével a világ elé a keresztények által elkövetett bűnöket, aki minden elődjénél nagyobb mértékben mutatta meg az egyház szentségét is, amikor boldogok és szentek sokaságát emelte oltárra. A bocsánatkérés gesztusára tekintve nem gondolhatjuk véletlennek, hogy a Szentatya nem nevezett meg személyeket és eseményeket. Ugyanis minden esetben különbséget kell tenni tévedés és bűn között, és ez nem könnyű. Akkor beszélünk tévedésről, ha az értelem jóhiszeműen olyan dolgot lát helyesnek, jónak, ami objektíve nem az. Ellenben bűnről beszélünk akkor, ha valaki tudatosan és szándékosan hajt végre olyan cselekedetet, amelynek helytelen voltáról maga is meg van győződve. Az egyes személyek felelősségének megítélésére egyedül Isten képes, és csak neki van erre joga, mégis, a bocsánatkérés alapjául szolgálhat egy-egy konkrét történelmi eset kiegyensúlyozott és körültekintő rekonstrukciója. Itt van feladatuk a történészeknek. Miként erre az Emlékezet és kiengesztelődés című dokumentum kifejezetten utal is. Vegyük az eretnekség elleni küzdelem példáját. Az eretnekséggel szemben alkalmazott intézkedések akkor értékelhetők helyesen, és megértésük nem jelenti igazolásukat és helyeslésüket, ha a maguk korában elemezzük őket. Az eretnekség elleni küzdelem során az egyház cselekedeteit az a jóhiszemű meggyőződés is vezette, hogy ezáltal Istent, a hitet és magukat a keresztényeket szolgálja, amennyiben megóvja őket a tévedéstől. Mindez abból a korabeli meggyőződésből fakadt, hogy egyedül az igazságnak van joga létezni, a tévedést, a tévedés terjesztését meg kell akadályozni. Ennek során a lelki hatalom feladata volt a tévedés megnevezése, elítélése, a tévedés hirdetőjének, az elkövetőnek a saját üdvössége érdekében történő megvédése, ha pedig ez nem sikerült, a világi hatalom feladata volt, hogy a megrögzötteket a törvény szerint megbüntesse. Tulajdonképpen e keretek között érthetjük meg az inkvizíció működését. Sokszor megfeledkezünk arról, hogy nem olyan régen jutott el az emberiség arra a belátásra, hogy a jog tárgya nem az elvont igazság, hanem az emberi személy, akit abban az esetben is tiszteletben kell tartani, ha téved. A tévtanok elítélése helyes és szükséges, a tévedés hirdetőjét azonban nem szabad külső erőszakkal meggyőződése megváltoztatására szorítani. Az egyház tehát nem azért tart bűnbánatot, mert elítélte az eretnekséget, hanem azért kér bocsánatot, mert az eretnekség elleni küzdelem során az Evangéliummal öszsze nem egyeztethető eszközöket is használt. A jubileumi bocsánatkérés lényegét tömören összefoglalják a Szentatya következő szavai: "Az egyház bocsánatkérését nem úgy kell értenünk, mint hamis alázat színlelését, nem is úgy, mint a szeretet, a kultúra és a szentség érdemeiben bizonnyal gazdag kétezer éves történet tagadását. Éppen ellenkezőleg, ez a bocsánatkérés az igazság követelményére válaszol, amiről nem mondhat le, a pozitív vonások mellett elismeri azokat a korlátokat és emberi gyengeségeket is, amelyek Krisztus tanítványainak számos nemzedékét terhelik."
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|