Múltidéző

Magyar "Pista"

Kicsit bambán szemlélődtem a piarista gimnázium folyosóján. Tízperc volt, a vad rohanások és az elmulasztott leckék megírásának ideje. Ekkor lépett hozzám a ráncos arcú, mosolygós Magyar István, a legendás magyartanár, akiért rajongtak a diákjai.

- Mondd meg apádéknak, hogy szombaton kifutok hozzájuk. Ha nem jó az időpont, veled üzenjenek.

- Á, a Pista - mondta anyám elolvadva a gyönyörűségtől, s máris latolgatni kezdte, mit is süssön volt egyetemi kollégájuknak. Végül mindig a pogácsánál kötött ki, az amolyan villámhárítónak minősült, s pakkot is lehetett belőle készíteni a szerény kalóriájú szerzetesi ellátmány kiegészítéséül.

- A Pista - ismételte apám fenyegető árnyalattal.

- A Pista - kontrázott Zimándi Pius érezhető ijedelemmel.

Egyetemi éveik óta a legjobb barátságban voltak. De ha Magyar tanár úr megérkezett, öt perc után hatalmas veszekedés lármája töltötte be lakásunkat. Apámmal ordítoztak, Zimándi pedig sápadozott.

- Hangversenyen voltam - így a tanár úr. - Mozart... Mégis ő volt a legnagyobb.

- Bach sem volt utolsó.

- Bach? - Gúnykacaj. - Az olyan ratatata-ratatata.

- Micsoda? - hördült föl apám. - Neked a passiók ratatata-ratatata?

- Az - válaszolta a tanár úr halált megvető bátorsággal.

Ilyesformán kezdődött. Ekkor jelent meg anyám friss pogácsáival és a borosüveggel. Békesség támadt, nevettek magukban, falták a pogácsát. Aztán a tanár úrnak sikerült újabb robbanást okoznia.

- Kosztolányival vége a magyar költészetnek.

- És Illyés?

- Illyés... - Gúnyos legyintés. - Illyés... egyhangú... Unalmas...

- Weöres? - Apám még mindig fékezte magát.

- Óvodásoknak való.

- Szabó Lőrinc?

- Erkölcstelen.

Borzalmas lárma csapott föl. Apám ezt üvöltötte:

- Vagyok akkora paraszt, mint te!

Magyar tanár úr azt bizonygatta, hogy ebben ő a nagyobb. Hogy jutottak idáig, nem tudom.

- Pista, vegyen még pogácsát! - rebegte anyám angyali szelídséggel.

- Hogyne vennék. Nellikém, kitűnő!

Békésebb vizekre eveztek. Végül Magyar tanár úr felragadta a pakkot, és azzal távozott, hogy legközelebb nem jön ki a sodrából.

Néha panaszkodott, hogy fájdalmai vannak, kicsit sántított. Leverték a fél veséjét. Egyébként hősiesen viselte szenvedéseit, mindig mosolygósan járt-kelt kedves diákjai között.

Apám temetésén hangosan zokogott. Anyámén nem volt ott. Talán már ő is a nagy útra készült.

Most már ismét együtt üldögélnek, együtt figyelik az égi báléjt, amelyet először Kosztolányi látott.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu