A hit megtartó erő a legnehezebb időkben is

Szent István keresztény Európát álmodott a magyarságnak, ehhez képest ma Európának még a "keresztény" szó is gondot jelent. Másrészt a mai Magyarország vezetői ugyanolyan ellentmondásosan viszonyulnak a kereszténységhez, mint Európához, sokan inkább Amerika, illetve Oroszország irányába vinnék el a magyar külpolitikát. Mindezek tükrében hol a helye a magyarságnak a keresztény(nek hitt) Európában? Erről, valamint aktuális erkölcsi-politikai kérdésekről beszélgettünk Orbán Viktorral, a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség elnökével.

Európának és az európai népeknek nemcsak a története, hanem jelene sem képzelhető el a kereszténység nélkül. Magát az uniót is keresztény meghatározottsággal álmodták meg az alapító atyák. Az életünkben, a döntéseinkben, a kultúránkban, szavunk járásában, reményeinkben és kétségeinkben sokkal több a keresztény "ösztön", mint azt az első látásra gondolnánk. Ezer évet, sőt kétezer évet nem lehet a génekből kitörölni, legyen bármilyen maró a lúg, amellyel oldani akarják.

Sokan vannak, akik mégis kizárólag a múlt, a történelem, a hagyomány egy darabjának tekintik ezt az örökséget. Mások viszont - s ők sincsenek kevesen - továbbra is ezt tartják az európai kultúra legfontosabb fundamentumának, s nem hajlandók lemondani arról a biztonságról, amit ez a fundamentum a jövő számára jelent. Olyan világban élünk, ahol ha nem ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk, akkor azt a kisebb-nagyobb szélviharok elragadják tőlünk. Így van ez a keresztény hittel is.

Nekünk, magyaroknak ötven év hivatalos ateizmus után megadatott a lehetőség, hogy az elkényelmesedett, talán kicsit kiábrándult Európának megmutassuk, milyen nagy megtartó erő tudott és tud lenni a hit a legnehezebb időkben is. Ennek a "felmutatásnak" a sikere persze megint csak elsősorban attól függ, hisszük-e mi magunk is, hogy ez a megtartó erő a XXI. század viszonyai között is életképes.

Egyre nehezebb egy mai politikusnak hitről, erkölcsről beszélnie. Nemcsak azért, mert kiüresedtek a szavak, hanem azért is, mert egy politikusnak állandóan kompromisszumokat kell kötnie céljai eléréséhez. Ön hova állítja be ezek ismeretében az erkölcsi mércét?

- Erkölcsös döntéseket hozni, erkölcsösen élni soha és sehol sem egyszerű. Áldozatok nélkül nem is megy. De valóban, mintha manapság, s különösen a politika világában nehezebb lenne megfelelni annak a mércének, amit nem mi állítunk magunk elé, hiszen akkor nem lenne más dolgunk, mint hogy lehetőleg alacsonyra tegyük a lécet. A mérce, amihez cselekedeteinket igazítjuk, nemszubjektív döntés, még csak nem is valamilyen közmegegyezés eredménye, hanem elfogadása a keresztény erkölcsi világrendnek, még ha nem is tudunk mindig, minden helyzetben ennek megfelelni. De a mérce azért marad! Elterjedt félreértés, hogy erkölcsös ember nem köthet kompromisszumokat. Ha valaki szilárd etikai alapokon áll, akkor el tudja dönteni, hogy az emberek érdekében, akiknek jót akar, meddig mehet el a saját álláspontjának módosításában.

Sok szó esik manapság a magyar gazdaság jövőjéről. Az aktuális döntéshozók többnyire "reformokat" emlegetnek. Ehhez képest inkább megszorító intézkedésekről beszélhetünk, ha a választások utáni kormánydöntéseket nézzük. Sokan azt is elmondják, ugyanezeket a lépéseket a Fidesznek is meg kellett volna tennie, mert olyannyira nagy bajban van az ország. Valóban így van, vagy lenne másik alternatíva is a magyar gazdaság helyrehozatalára?

Még mielőtt arról beszélnénk, hogy milyen intézkedésekre van szükség a magyar gazdaságban, egészségügyben, oktatáspolitikában 2006 nyarán, szembesülnünk kell azzal az újkori demokráciánkban példa nélküli helyzettel, hogy fél éven keresztül, sőt az elmúlt két esztendőben éppen az ellenkezőjét hallottuk a kormány részéről mindannak, amire most készülnek. Jólétről, adócsökkentésről, tizenharmadik havi nyugdíjról, a kapukon dörömbölő európai fizetőeszközről szólt a propaganda, s akik a becsapott emberek szemét föl akarták nyitni, azokat bírósági feljelentéssel fenyegették. Gondoljon csak a vizitdíj vagy a tandíj ügyére. Nem az történt, hogy a számokat egy kicsit kozmetikázták, egy-két kellemetlen tényt elhallgattak, néhány nagyvonalú ígéretet csak kisebb-nagyobb késéssel teljesítenek, hanem az, hogy éppen az ellenkezőjét mondták nemcsak annak, ami van, hanem annak is, ami lesz. Szent Ágoston azt írta, "ha többé nem tisztelik az igazságot, vagy akár csak kicsit is csökken a becse, minden kétségessé lesz".

Hogy mit tettünk volna mi, ha a kormányzás lehetősége és terhe megadatott volna nekünk, arról nincs sok értelme vitatkozni, hiszen nem adatott meg. Annyit mégis el kell mondanunk, hogy a mi választási programunknak volt egy olyan eleme, melyre az egész rendszer sikerét építettük. A magyar vállalkozói világ izmosításával, jelentős járulékcsökkentéssel kívántuk erősíteni a gazdaságot, hogy a több munkahelyből nagyobb növekedés és több adó lehessen, amely képes újra megteremteni a pénzügyi egyensúlyt. Nem abból a kevésből akartunk elvenni, ami az embereknek jut, hanem lehetőséget kívánunk teremteni arra, hogy több legyen nekik, amiből majd többet adhatnak a közös bajok orvoslására is. A Széchenyi-terv annak idején éppen erre az elvre épült. Mi az első pillanattól őszintén beszéltünk volna arról, milyen állapotban van a költségvetés. És mindenekelőtt felelősségre vontuk volna azokat, akik ide juttatták az országot.

A mi "politikai credónk" - ha szabad így fogalmazni - a munka, otthon, család. Amíg Magyarország lemond a teljesíteni képes emberek jelentős részéről, hagyja őket segélyből tengődni, s nem fogadja el, hogy a dolgozó ember mindig kevesebb pénzt visz és többet hoz, mint a munkanélküli, addig nem fogunk kilábalni a jelenlegi válságból. Amíg tisztességes munkából nem lehet tisztességes otthont, családot alapítani és eltartani, addig újra és újra meg fogják kérdezni az emberek: miért is volt az elmúlt tizenhat év áldozata?

Mégis, a szavazati többséget egy másfajta politikai hitvallás kapta...

Valóban vereséget szenvedtünk egy nem mindig tisztességes keretek között megrendezett versenyfutásban. De az eszméink, az értékeink nem szenvedtek vereséget! S amíg ragaszkodunk azokhoz az értékekhez, melyek eddig is meghatározták az életünket, addig nem győznek le bennünket.

Aki egy vereség után föladja addig vállalt hitét, reményét és a benne mindig jobbra törő akaratot, s elkullog, hogy más, hasznosabbnak tűnő tevékenység után nézzen, az legyőzetett. De aki itt marad, s tovább dolgozik azokért a célokért, amelyeket igaznak, jónak és hitelesnek ismert meg, az előbb-utóbb eljut ezekhez a célokhoz.

Nem mondunk le például arról a meggyőződésünkről, hogy egy államnak bizony nem egyszerűen csak a többség akaratát és színvonalát kell képviselnie, hanem fel kell mutatnia egy szellemi, erkölcsi minőséget is, s azt képviselni kell állampolgárai felé. Nem arról van szó, hogy gyűrje maga alá a társadalmat, de arról igen, hogy értékeket képviseljen.

A Fidesz szeptember második felére nagygyűlést hívott össze a Hősök terére. Mit várnak ettől a rendezvénytől, mire lehet megoldás a mai helyzetben egy mégoly nagyszámú tömeg demonstrációja?

- Magyarországot ma sokfajta baj gyötri. Súlyos a népesedési helyzet, zavarok mutatkoznak lelki és a nemzeti önazonosság területén, az egészségügy válsága egyre nyilvánvalóbb, az egykor méltán híres magyar oktatási rendszerre súlyos megpróbáltatások várnak, komoly problémák vannak a pénzügyi egyensúllyal, és így tovább. Mindezekre a bajokra látszólag különböző megoldásokat kell találniuk a szakembereknek. Szakemberek pedig vannak bőven. Miért nem születnek meg mégsem a megoldások? Azért, mert a bajok orvoslása nem szakemberkérdés. Amíg nem mondjuk ki, hogy a baj elsősorban lelki természetű, addig nem fogunk tudni elindulni a gyógyulás felé. Addig nem lesznek megfelelő irányok, és bármilyen "sikeres" megszorító csomagot akasztanak az emberek nyakába, rossz lesz a kiindulópont. A baj az, hogy beleragadtunk a mindennapos kis küzdelmekbe, beszűkült a látóhatár, s közben úrrá lett a kevélység. Nem tudjuk felemelni a szívünket. Sursum corda - evvel kezdődik a változás. Ez az, ami 1990 óta elveszett.

Akkor azt hittük, a rendszerváltoztatás lényege abban van, hogy többé már nem lehet velünk akármit megtenni. Nos, ami 2006 tavasza óta történt, az a példátlan félrevezetés, ebben a hitünkben rendített meg bennünket. Ezért ki kell mondani: nem! Velünk, ma, Magyarországon nem lehet mindent megtenni! Ha ezt nem mondjuk ki közösen, újra a Hősök terén, mint a rendszerváltoztatás hajnalán, akkor visszavisznek bennünket az 1990 előtti világ kiszolgáltatottságába, ahol a hatalom kegyén múlott, hogy mi történhetett meg az emberrel, és mi nem.

A második célja a gyűlésnek gyakorlati. A megszorító csomag rossz döntéseit ki kell javítani. Arra akarjuk rászorítani a döntéshozókat, hogy a 2007-es költségvetésben változtassák meg a rossz döntéseket. Alkalmazzák azokat a bevált recepteket, melyekkel Nyugat-Európában az ilyen pénzügyi válsághelyzeteket orvosolni szokták. Ezek egyébként megegyeznek azokkal a javaslatokkal, melyeket mi korábban tettünk.

Harmadszor pedig azt szeretnénk elérni, szülessen garancia arra, hogy ez a helyzet még egyszer ne fordulhasson elő. Ez az önkormányzati választások tétje. Az újonnan választott önkormányzatok lehetnek azok a demokratikus ellensúlyok, melyek az úgynevezett nagypolitikának útjába állnak. Történelmi kihívás, hogy az önkormányzatok, hagyományos és természetes feladataik mellett ezt a felelősséget is vállalják.

A tervek szerint Magyarország 2007 januárjától a schengeni övezet tagja lesz. Ugyanekkor lépne be Románia Bulgáriával együtt az unióba. Ezzel viszont nemhogy egyszerűsödne, hanem talán még jobban bonyolódik a határon túliakkal való szabad kapcsolattartás. Ha negatívak a kilátások, hogyan lehetne ezeket elhárítani?

A probléma ugye ott kezdődik, hogy miközben a kettős állampolgárság Európában mindenütt reneszánszát éli, Magyarország nemcsak megtagadja ezt a Kárpát-medencében élő honfitársaitól, hanem úgy tekint rájuk, mint akik terhet, kizárólag megoldandó feladatot jelentenek. Pedig a határon kívül élő magyarok nem visznek, hanem hoznak, többféle értelemben is. Nélkülük nem tudjuk megmondani, kik is vagyunk mi, magyarok valójában. Úgy tartozunk össze velük, mint a kenyér a héjával. Ha ők nincsenek, akkor mi, Magyarország határain belül élő magyarok legfeljebb egy halom morzsa lehetünk. De ne felejtsük el, a nemzeti összetartozásnak a határok feletti együttműködésben konkrét gazdasági haszna is lehet, ahogyan azt például Olaszországban vagy Spanyolországban már régen fölfedezték és gyakorolják.

Ebben az ügyben ma az egyetlen jó-rossz hír, hogy a schengeni rendszert 2007-ben Magyarország nem tudja majd bevezetni, mert nem sikerült teljesíteni a szükséges műszaki, informatikai feltételeket.

Miben látja napjainkban az egyház társadalmi jelentőségét?

Amikor még 2005 karácsonyán először kezembe vettem a püspöki konferencia engesztelő imaévre hívó körlevelét, akkor arra gondoltam, egy olyan nehéz évben, mint a 2006-os lesz, nem is kaphatott volna értékesebb segítséget az állam, a magyar közélet ennél a felszólításnál. Hiszen amikor a körlevél már akkor kimondta, hogy nagy a baj, s sürgette a változásokat, akkor természetesen nem egyszerűen politikai változásokra gondolt, hanem a baj legmélyebb gyökerét tárta fel, s szembesítette vele nem csak a közélet szereplőit, az állam vezetőit, hanem az ország egész népét. Valójában az egész magyarságot, hiszen a határon kívüli magyar katolikusok is csatlakoztak hozzá, sőt a protestáns testvéregyházak is támogatták a lelki megújulásra hívó szót.

Mi lenne velünk, ha nem lenne egy olyan közösség, olyan közösségek, lelki vezetők, akik újra és újra odafordulnak hozzánk, s mindazt, ami velünk, s körülöttünk történik, elhelyezik ebben a lelki, erkölcsi összefüggésben?!

Tudom, biztos vagyok benne, hogy lesz még olyan politika, olyan közélet Magyarországon, amelyik ezt a segítséget észreveszi, értékelni tudja, s valóban partnert lát az egyházban, nem pedig pusztán legyűrendő költségvetési tételt.

Szent István ünnepén hogyan gondol első keresztény királyunkra?

Mindig gyanakodva figyelek, amikor Szent Istvánt elsősorban mint egy nagy "modernizátort" állítják elénk, aki úgy akart jót tenni saját népével, hogy nem érdekelte, belepusztulnak ebbe vagy sem. Történetileg nyilván nehéz megállapítani, hogy pontosan milyen szándékok is vezették a nagy királyt. Én mégis úgy látom, akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha úgy tekintünk rá, mint akinek a magyarok megtérése volt a legfontosabb szándéka. Mint aki úgy gondolta, hogy ha nem térünk meg, akkor elkárhozik a magyarság. Szent István tettéből ezt a mélységes, minden magyarért érzett felelősséget vélem kiolvasni. Ez teszi valóban keresztény ünneppé augusztus 20-át. A lét ilyen mély rétegeiben kellene újragondolnunk ma is az életünket, az előttünk álló éveket, és abban a saját személyes felelősségünket is.

Papp Tamás

főszerkesztő

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu