1956 emlékezete a világban

Emlékhelyek a La Manche csatorna két partján

Egyre több feltárt ismeretünk alapján, egyre céltudatosabban utazó honfitársaim közül többen elcsodálkoztak már azon, hogy külföldön járva milyen nagyszámú jelölt és jelöletlen magyar emlék található.

Érdekes gondolat motoszkálhat a világ magyar "zarándokhelyeit" - és nemcsak a történelmünket érintő kegyhelyekre gondolok - felkereső utazó fejében. Ha gondolatban, a földkerekség kiterített térképén magunk és más nemzetek emlékeinek megjelölt pontjait vékony szálakkal összekötnénk, az emlékhelyek sűrű hálózatát látnánk. Nagy és gazdag nemzetek emlékeinek tárházát találhatjuk e képzeletbeli hálóban. Felmerül azonban a kérdés, hogy a mi nemzetünk szomorú-dicső történelme hogyan is hagyhatott a világban olyan sűrűn emléknyomokat.

A dombormű részben a Sztálin-szobor ledöntését ábrázolja (London)

Letiport szabadságharcaink menekültjei hatalmas számban szaporították a mi külhoni emlékeinket. Nekünk, mai magyaroknak pedig, akik letiport, magára hagyott szabadságharcaink külhoni "ereklyéinek" nyomában járunk, az a feladatunk, hogy önfeláldozó honfitársaink példája előtt tisztelgünk, s ha itthon a reánk kirótt feladatainkat hűséggel tesszük, nincs miért szégyenkeznünk.

A magyar szabadság fájának táblája (Monceau park)

A Nobel-díjas Albert Camus-nak a magyar forradalom első évfordulóján megjelent, jól ismert felhívása, A magyarok vére példát, s akkor komoly leckét adott Európának. Ugyanis Camus, még 1956 őszének önfeláldozó magyar munkásaira és értelmiségieire tekintve azért a Magyarországért emel szót, amely "legázoltan" és "bilincsbe verten" is "többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben".

Emlékmű a kommunista kormányok áldozataiért (London)

Ha a francia író hazájában járunk, jó néhány emlékmű, tábla kelthet tiszteletet bennünk az ötvenedik évforduló évében.

A szabadságszerető hívők, egyháziak és világiak példája egyaránt lehet Mindszenty József emléke, aki bebörtönzése, meghurcoltatása ellenére is rendíthetetlenül szolgálta egyháza, hazája, szeretett népe ügyét.

Az 1927-ben alapított Párizsi Magyar Katolikusok kápolnája a 10. kerületben (a Szajna jobb partján) található. Ha a magyar "zarándok" a kápolnát felkeresi, az itt elhelyezett emléktáblánál a bíboros példájára emlékezhet. A tábla Mindszenty születésének 100. évfordulójára állíttatott. A koszorút - az igazi nemzeti összefogás, azaz ‘56 szellemében minden ott élő magyar meghívásával - helyezi el évente októberben a Franciaországi Magyar Szabadságharcos Szövetség, az 1956-os magyar forradalom Magyar-Francia Emlékbizottsága. Ez a szervezet koszorúz - 1957 óta, egyre bővülő lelkes francia közönséggel! - az Etoile-on a Diadalívnél, valamint november 4-én a Pére Lachaise temetőben is. (A méltó ünneplés "motorja" évek óta Sujánszky Jenő, a szervezet elnöke.)

Camus-nek, az Algériában született francia írónak fent -még 1957-ben - leírt mondatai csenghetnek a 20. kerületben fekvő Pére Lachaise temetőben bolyongó magyar turista fülébe, felidézve "A magyarok vére" gondolatait a 44. számú parcella szimbolikus emlékműve előtt.

Az egyébként több magyar vonatkozású síremléket is rejtő temető - Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulóján, még 1988. június 16-án - új magyar emlékművel, jelképes sírhellyel gyarapodott.

Az akkori párizsi polgármester - ma köztársasági elnök - Jacques Chirac, valamint Párizs tanácsának ajándéka az a földdarab, amelyre egy tört árbocú hajót ábrázoló emlékmű került. A felállítást kísérő nagyszabású megemlékezésben a mártírok családtagjain kívül Nobel-díjas tudósok (huszonheten!), és más neves közéleti személyiségek, művészek vállaltak védnökséget, szerepet.

E mű is jelképezi legutóbbi szabadságharcunk tragikus sorsát, de (már több külföldi emlékállítással együtt) egyik elindítója volt egyben a hazai ‘56-os emlékműállítások hivatalos szervek általi - kénytelen-kelletlen - engedélyezésének is.

Felirata: "1958-1988 / Legyen ez a francia föld jelképes sírhelye / Nagy Imrének /

Losonczy Gézának,Maléter Pálnak, / Szilágyi Józsefnek, Gimes Miklósnak / és az 1956-os magyar forradalom / minden kivégzettjének, / akiknek saját hazájukban nincs sírjuk / Az Emberi Jogok Magyar Ligája, Párizs 1988."

A sírhely a Párizsban élő, Franciaországba emigrált magyarok ‘56-os megemlékezéseinek egyik központi helyszínévé vált.

A forradalom letiprása nemcsak a világ közvéleményében, hanem a már korábban elmenekült magyarok lelkében is mély nyomokat hagyott. Utóbbira ragadjunk ki egy példát:

Véronique Charaire - szüleivel a negyvenes évek végén elmenekülő Kovács Veronika - Illyés több művének fordítója, az Emberi Jogok Magyar Ligájának alelnöke, 2002-ben megjelent Bűnösnek érzem magam című francia nyelvű önéletrajzában (A. Szabó Magda fordításában) így ír:

"...Az 1956-os magyar forradalom rettenetesen megrázott. Kijövetelemet követően hat éven át hallani sem akartam Magyarországról, azt hittem, múltam minden kötelékét el kell vágnom, hogy beilleszkedhessem. De a tízezer halott, a nép reménytelen küzdelme az orosz tankok ellen világossá tették számomra, hogy nem tagadhatom meg gyökereimet. Bűnösnek éreztem magam, hogy nem veszek részt honfitársaim szenvedéseiben, ezért módot akartam találni arra, hogy segíthessek. Apám egyik barátja, Arthur Koestler Párizsba jött, felhívott és megbeszéltük: a Flore-ban találkozunk. ťCamus is jönŤ - tette hozzá. Ott hallgattam aztán, ahogy együtt fogalmazták Camus kiáltványát a magyar forradalom mellett..."

A Szajna északi partján találkozhatunk még 1956 emlékéhez kapcsolódó helyszínekkel vagy éppen közvetetten forradalmi, "élő" emlékhelyekkel.

A 9. kerületben felkereshető a mai Kossuth tér, a "Place Kossuth". A tér felirata őrzi az emlékét annak a - nem kis felháborodással, sőt kisebb "rohammal" járó - megmozdulásnak, amelyet a szabadságszerető párizsi polgárság egy része intézett az egykor itt működő FKP székháza ellen, 1956. november 7-én(!)

Az FKP hozzáállása, "megértése" (egy kis ország erőszakos megszállása tekintetében!) akkor sok francia értelmiségit, ismert közéleti személyiséget is végleg eltántorított a párttól. A "baloldali értékeket" és a láthatóan már hamis, úgynevezett "szocialista" vívmányokat (Magyarország akaratának gúzsbakötése árán) is "védelmező" hatalom erőszakmegoldását elfogadó egyik francia párt táborától, vagy annak szimpátiájától ekkor sokan végleg elfordultak.

Egyébként a Szajna jobb partján látható egy, a jobb idők reményében, még a várható igazi "felszabadulás" első, lelkes eufóriájában elültetett magyar fácska is. Élő emlékként áll e fa máig - a magyar szabadság fájaként - a Monceau parkban. A város északi partjának kis gyöngyszeme ez a park. E lombok alatt volt egykor Munkácsy egyik kedvelt pihenőhelye, műterme közelében. (A Monceau park éjjel című művének ihletője is volt ez a kert).

A főbejáratnál térkép mutatja a különleges fáktól is árnyas park növényeinek származási helyét. A nekünk oly megszokott alakú fát fedezheti fel - akár irányító tábla nélkül is - az erre vetődő honfitárs.

A bejárattól jobbra, az utat szegélyező védőkorláton egy kis tábla jelzi - remélhetően máig is, a kilencvenes évek végén ugyanis még látható volt - a kis tölgy eredetét és állításának célját:

Quercus Frainetto

Chéne de Hongrie

Arbre Symbole de la Liberté

21. Mars 1989 azaz: Magyar tölgy, a szabadság szimbólumfája.

Reménykedjünk abban, hogy a szabadságharc hőseinek, meghurcoltjainak áldozata nem volt hiábavaló - s a fácska ha lassan is, de mégis növekedni, sőt egyszer terebélyesedni fog. E reménnyel hagyjuk el a várost, melyre egy magyar költő - napjainkig oly figyelmeztetően - irányította az itthoniak tekintetét: "...Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!..."

A francia vidékről se feledkezzünk meg, hiszen az is rejt a forradalommal kapcsolatos emlékeket.

Senlis gyönyörű városkájában tiszteleghetünk például a világhírű virtuóz zongoraművész - a meghurcolt, az önkény által megalázott - Cziffra György emléke előtt.

A tragikus sorsú Cziffra 1956-ban érkezett feleségével és fiával Párizsba, ahol már decemberben koncertet adhatott a Chatelet-ben. A klasszikusok, s a XIX. századi zeneszerzők (elsősorban Liszt, Chopin, Schumann) interpretálásáért rajongó közönség előtt fényes pályát futott be az ‘56 -os menekült művész. Ciffra utolsó hazai koncertjét - amelyen Bartók II. zongoraversenyét szólaltatta meg - éppen a forradalom előestéjén az Erkel Színházban adta.

Nemcsak fesztiválokat, biennálékat kezdeményezett, hanem végül létrehozta - a Senlis szívében megvásárolt romos kápolnában - a Liszt Ferenc Auditoriumot és a Cziffra Alapítványt. Utóbbi ifjú tehetséges zenészek felkarolását, támogatását, zenei művek, kották, lemezek kiadásának ügyeit vállalta fel.

1977-ben megjelent önéletrajza Az ágyúk és virágok címmel, csak 1983-ban jelenhetett meg magyarul. Az Angyalföldről induló kisfiú, az ötvenes években megkínzott férfi, a menekült művész halálát az egész zenei világ mély megrendüléssel fogadta 1994-ben. Temetésekor egy marék magyar földet helyeztek szíve fölé, Senlis-ben.

Egy másik emlékünk szintén francia vidéken kereshető fel, egy Giromagny nevű kis helység egyik terén, a Square de la Libertén.

Gál András alkotása egy félig megmunkált kőhasábra simul. A mártír miniszterelnök markáns vonásait kifejező dombormű alatt a következő felirat olvasható: "Imre Nagy / Premier ministre martyr / de la Revolution Hongroise / de 1956 / Nagy Imre az 1956-os magyar forradalom mártír miniszterelnöke emlékére." Ezt az emlékművet 1993. október 2-án állították fel.

S most "lépjünk" át a csatorna túlsó partjára, ‘56-os emlékeink nyomában.

Ezek közül most kiemelném a legismertebbet. London egyik sajátos varázsú negyedében az egyetemi és múzeumi épületekben bővelkedő South Kensington negyedben járunk. A Viktória és Albert Múzeum és az Albert Hall között, ezek szomszédságában széles sugárút húzódik a Kensigton Park irányában: a Princess Gate. Az 55. számú épület falán - éppen a Lengyel Ház teázójának oldalán - bronz dombormű, emléktábla díszeleg.

A szimbolikus, sokalakos dombormű részben a Sztálin- szobor ledöntésének jelenetét ábrázolja. A tankokkal szemben felvonuló tömegben felismerhetően megjelenik Maléter Pál, Kéthly Anna, Király Béla, sőt Kossuth Lajos és Petőfi Sándor alakja is! Kovács Ferenc alkotását 1960. március 16-án állították fel.

A forradalom bukása után Londonba menekülő Szakály János, a Magyar Szabadságharcos Világszövetség Angliai Szervezetének közelmúltban elhunyt elnöke mutatta meg nekem először ezt a táblát.

E szervezet közel negyvenhárom esztendeje szolgálta hűséggel a hazát az emigrációban, amikor 2000-ben erről könyvet állított össze ez a nagyszerű ember, aki egyébként elvitt Mészáros Lázár sírjához is, a Wales határában fekvő kis Eywoodba. (E sírt a helyi lakosság naponta friss virággal díszítette). Szakály János volt az, akinek közreműködésével - a ‘48-as magyar hadügyminiszter végakaratának megfelelően (csakis szabad magyar földbe!) - 1991 márciusában hazatérhettek Mészáros Lázár testének maradványai.

Szakály János emlékét egy 2004. október 23-án avatott márványtábla őrzi Budapesten, a Corvin Filmszínház oldalán.

Ha valaki a Princess Gate-en elhelyezett táblától közelít a Viktória és Albert Múzeum felé, a múzeum sarkához kanyarodva a hatalmas épülettömb előtt kialakított virágos parkhoz ér. Itt leülhet egy érdekes, modern kő emlékműnél, eltöprengve annak feliratán, amely értelemszerű fordításban így hangzik: "Ezt az emlékkövet a Brit Parlament mindkét házának összes pártja, valamennyi tagja és más szimpatizánsok helyezték ide. Azon megszámlálhatatlan ártatlan férfi, nő és gyermek emlékére - a Szovjetunió és más kelet-európai országok polgáraiért -, akiket a kommunista kormányok bebörtönöztek, s akik ezen kormányok kezétől haltak meg..."

Itt üldögélve egy versrészlet juthat eszünkbe. Egy volt oxfordi és debreceni diák, majd világszerte ismert műfordító, nyelvész, Watson Kirkconnel (1885-1980) Gloria Victis című versének sorai, Korondi András fordításában:

...Dicsőség a hős lányoknak s fiúknak,

Kik puszta kézzel is megfékezék

Páncélosát a mezozoikumnak,

Az éj honának vértes hüllejét!

Ontották gyárak és vidám tantermek,

S a tűzhelyek mellől is dőlt a nép,

És minden rémség bénaságba dermedt,

Hol zúgatták a Szabadság nevét. (...)

Nyugat nem mozdult, és a Brontosaurus

tiporva, bőgve vetette magát

Mindenűvé, hol az ifjonti kórus

Végsőkig zengte szabadságdalát.

Lehet-e, hogy sírján örök lakat van?

A költő gyötrődésén átremeg

A magyar szellem, s eljő, halhatatlan,

Megváltani még az embernemet.

Messik Miklós

Magyar Emlékekért a Világban Egyesület

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu