Egyetlen dallam

Tett, cselekvés a kor parancsa, ami rendjén van, ha van hozzá nyugalmas óra is. Bölcs ember gondolkodik így az életharmóniáról. Többen barátkoznának vele, de legtöbbször a hajsza bontja meg a nyugalmas tetőt, tünteti el órák csendes ösvényeit...

Azt mondják, a csöndhöz a természet a legteljesebb romantika. De hol van már e fogalom időszerűsége, és miért kacag démonian az arctalan ember, ha szóba jön a művészetben is ez a titokzatos forrás? Mert az, miként az egyik modern(!) esztéta írja: a romantika a természettel lényegünk része, legyen bár valaki csak az ész képviselője, s utasítsa el azt, mi "keblünk labirintusán éjjel átvonul". Ez utóbbi Goethe egyik legérzékenyebb verséből való, jóllehet ódzkodott "mindenféle romantikától." Őt még a klasszicizmus esztétikai törvénye vezette, amely jobban kötötte a művészt, mint az embert. Az idézett vers címe: A holdhoz. Dal született belőle a romantikus Schubert jóvoltából, két változatban, a zeneirodalomban pedig vagy negyven "dallamosítás." A XXI. századnak - a magányosságban - ezzel üzen a költő: "Szívem érzi víg napok / s bús napok nyomát, / bú s öröm közt ballagok / a magányon át." Romantikus a hangulat, egzisztenciális az érzés, az annyiszor megírt árvaság, amelybe "a világ tévedt." Természeti kép vezeti be a vers kilenc strófáját, titokzatos mélységű jelenet, amely mintha a modern keresztény Pilinszky sorait előlegezné meg: "Fényködöddel völgy s bozót / újra megtelik, / végre hát föloldozod / lelkem nyűgeit; / enyhítő tekinteted / tájamon pihen..." Pilinszkynél: "egyetlen óriás ütés a hold. / Halálos csönd a magja." Mindkettő lélekélmény a meglepetésével, s aki a "csend híve", az égitest sugallatában is megleli létromantikáját, szükségét annak, hogy érezze, miként vagyunk részei a teremtésnek, s hogy nincs a világ bú és öröm nélkül. A megpihenés jelenünk forgatagában őszinte vágy, ami nem szabódó lélekre, hanem a többre utal. Ahogyan Goethe írja, bár ezekért a soraiért nevezte a szuperaktív Bismarck egyik bizalmasa a költőt szabódónak: "Boldog az, ki félreáll / s nem gyűlölködik, / szívbéli társat talál, / s együtt élvezik, / mire más percet se szán..." Hol van ez az életritmus? Pedig bennünk él, mint a romantika, hogy szabadulni tudjunk időnként nyűgeinktől...

Esti séta a hold alatt völgy, bozót, bérc szövetségében. Afelé az "áramlás" felé vezet, amely az élet megroncsolt szentélyét szeretné visszahozni, romantikában a melódia örömét, mert mit ér az élet legalább egyetlen dallam nélkül?

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu