Arcomat csak a folyó látta

Gyermekkoromban Borus Demeter akartam lenni, a siegmaringeni horgászverseny győztese, bár a horgászat soha nem vonzott, annál inkább a víz, a folyó. S a folyót nekem mindig, s azóta is a Duna jelenti, bár a későbbiekben sokfelé kalandoztam Európa víz-erein. Amikor aztán befejeztem a Dunai hajós olvasását a nyári szünetben annak a naspolyafának az ágai között, ahonnan a Nagy Vízre láttam, már Verne Gyula szerettem volna lenni, hogy egyszer megírjam a magam Duna-könyvét. Ezzel a máig beváltatlan ígérettel élek, s így nyár vége felé mindig gondolathajózásba kezdek.

A látvány is lehet magától értetődő istenérv

A Duna - a nagy álomfolyó. Mit látott évezredek során, miközben népek története futott végig partjain és hullámain? Regensburg és Passau a magyar képzelet Óperenciás-tengeren túli vidéke. Az Enns folyó fölötti terület, amit a magyar gondolat és kifejezés tett meg a népmesék beláthatatlan vidékévé. Passauból, a három folyó - Duna, Inn és Ilz - összefolyására épült városból indult meg Magyarország kereszténnyé tétele, amikor Pannónia a passaui püspökséghez tartozó missziós területnek számított.

Egy csöndes öböl

Még följebb, Regensburg előtt ömlik be jobbról a Lech folyó, melynek gyászhíres mezején fejezték be szomorú vereségükkel a helyüket Európában kereső magyarok kalandozásaikat. S nem messze a városka, melynek kastélyában született a hagyomány szerint Gizella, bajor hercegnő, a mi királynénk. A passaui folyóba érő földnyelven magasodik az egyszerű templom, melyben sírja illendő-kötelező zarándokhely az arra járó magyaroknak.

Ez a kép fogadja a vízen Neuburgba érkezőt

Szent István döntése a kereszténység mellett: hajlamosak vagyunk pragmatikus politikai-hatalmi döntésnek fölfogni, az erőhöz való igazodásnak. Csakhogy belegondolunk-e, mi volt ez az erő? Hiszen az egyház - a látható - meglehetősen siralmas képét mutatta ekkortájt. Nem meszsze vagyunk Gergely pápa és Henrik császár hadakozásától, amikor a német-római uralkodó kívánta magának kisajátítani a szakrális hatalmat, megosztva ezzel az egyháziakat is. Az invesztitúra-harcok idejeként emlegeti a kort a történettudomány, amit majd az 1255-ös wormsi konkordátum zár le. Napirenden vannak az e világi módon szerzett egyházihivatal-betöltések, súlyos erkölcsi ellustulástól kísérve.

A Duna Visegrádnál

Hol hát a Szent István választotta erő? Ha nem fogadjuk el, hogy Isten - Mindszenty József kifejezésével - a történelem orgonáján játszik, aligha értjük meg. Mint ahogyan azt sem, miként maradhatott meg a magyarság immár ezeregyszáz esztendeje Krisztus-hitben, annak nyugati formájában. Hiszen évszázadokkal később nagyot hasított - időben mérve százötven esztendőt - Magyarországból a muszlim kultúra és vallás. Legalább öt nemzedék élt a minaretek árnyékában, amikor már a legöregebbek sem emlékeztek a keresztény időkre. Természetes lett volna, ha a hódoltság területe áttér Allah tiszteletére. A nép azonban tudta, abban aligha maradhatna meg: nem feltétlenül fizikai voltában, hanem lélek-emberként. S még később, korunkba érve - bár sebzi-sérti a materialista-ateista "felvilágosodás", annak politikai és fogyasztói változata egyként -, a túlélést ma is a jó választás adhatja meg.

Partra loccsan a Duna hulláma Schlögennél. A német és osztrák határ találkozásánál a folyó hatalmas ívet ír le, már-már önmagába tér vissza. Félórás gyalogúttal följuthatunk a kilátóhoz, ahonnan a tekintet átfogja a különös természeti képződményt; s az elme talán megérti azt is, mennyire értelmetlen lenne a folyó önmagába visszatorkollása. A Duna tudja, tovább kell haladnia, hiszen sodró mozgásának - a dinamikus, ma is folytatódó teremtés szimbólumaként - célja van. És az ember? Tudja-e, érti-e, micsoda képtelenség, ha önmaga létezését önmagával kívánja megokolni? Az ilyen logikai okfejtésért - egy fogalom, jelenség önmagával való meghatározásáért - már az elemista iskolában elégtelent adnak.

Linzet elhagyva kezdődik Wachau. Osztrák Dunakanyarnak is nevezik, várakkal, kastélyokkal, kolostorokkal. Dürnsteinnél mindenképpen ki kell kötni: magában foglalja mindeme szépséget. S az ember eszébe jut: könnyű lenne Istent a természettel azonosítani. A szépség bódulatába való alámerüléssel. Csakhogy a nézőpont: belemerülök a vízbe, a legközelebb kerülök hozzá, ám ezáltal a legkevesebbet tudom róla; ha fölülről tekintek rá, látom partjait, hullámait, a víz sodrásának útját, de nem érzem hűvösségét, hullámait. Az ember feszülés-sorsa: egyszerre a bennelét (Wittgenstein értekezik erről) és az annál több lét... Kín, ugyanakkor esély.

Melk roskadásig barokk csillogó templomában mindig megállok. A bencés kolostor úgy néz le a Dunára, mintha mindig ott lett volna. Már nem is építmény, hanem a természet szakrális kifejeződése. A látvány is lehet magától értetődő istenérv.

Istenérv? Mintha nekünk kellene érvelnünk Isten mellett? Amikor pedig a teremtett világban való természetes tenyértárulásával ő ad nekünk esélyt.

Nézem a csavart barokk oszlopokat. Azt mondják, a fölkúszó kígyó hagyta ott a nyomát. Vajon mi nem ilyen oszlopok vagyunk, testünkön, akaratunkon a kígyó nyomával? Rossztól csavarva-fojtva? Ám mégis ott - így, nagybetűvel - a Lehet.

Az evezőlapát felszabadultan fut kezem alatt. Bécsben aztán kapucsínót és bécsi kiflit rendelek a Ringen lévő kávéházban, nem messze a Burgtheatertól. Amikor a szövetséges hadak 1683-ban a török ellen védték Bécset - nekünk, magyaroknak máig fájdalmunk, hogy a világ nem méltányolja: az oszmán támadások első erejét mi fogtuk fel és tompítottuk -, a seregben ott volt egy kapucinus szerzetes, aki a visszamaradt hadizsákmányban föllelt barna szemeket nem hadiszernek gondolta, hanem kávét főzetett belőlük. S mert a kellemesnek talált ital színe hasonlított a szerzetes öltözékének színére, megszületett a cappuccino. A diós kiflit pedig a megszabadulás örömére sütötték hozzá a bécsi pékek.

Pozsonynál - micsoda vétek a memoritertanulás elhagyása napjainkban, de hiszen a legtöbben már nem is olvasnak - Adyval kérdem: szabad-e Dévénynél betörnöm új időknek új dalaival? S mi lenne az új dal? Aki ismeri az "új versek" költőjét, érti meg szavaiban a legősibb dalt: "Háborúból jövök Uram, mindennek vége, vége, Békíts ki magaddal s magammal, hiszen Te vagy a Béke".

Ötszáz esztendő vize a lapátomon. Esztergom felé haladtában a festőt látom, amint áll olajos festékeivel az üres fatábla előtt, majd megindul a kéz, s egymás után születnek meg a képek. Ötszáz esztendeje, hogy láthatjuk Mária látogatását Erzsébetnél és a Feltámadást, amit - mondják a művészek - a legnehezebb képbe fogalmazni. A misztérium - a Lényeg - szemnek láthatatlan.

M. S. mester táblaképei miért nem a mi Mona Lisánk, Utolsó vacsoránk? Miért nem tudjuk-akarjuk - a félévezredes évforduló kapcsán legalább - nemzeti önértékelés-marketingünk középpontjába állítani művét? Mert talán már nincs is nemzet? Fogytán a megtartó szakrális erő ehhez?

Emlékező tekintetemet a Duna alsó szakaszára vetem. Budapestig felső szakasz, onnan alsó szakasz az én gondolatomban a folyó. Látom Vukovárt, a csodálatos kisvárost, melynek központjába egy csatornán jutottunk el. S később a televízióban dermedten néztem a szétlőtt, romos épületeket. A Dunát pedig elaknásították, bombákkal szórták tele. S az már mindegy ebből a szempontból, hogy szerbek, horvátok vagy amerikaiak követték-e el. Hamis relativizáló szemlélet, mely a bűnök megítélésében különbséget tesz az elkövető személye szerint.

Egy hosszabb elbeszélést írtam, középpontjába egy Duna menti település plébánosát téve, aki segít a boszniai háborúból dezertált délvidéki magyar fiataloknak átszökni a határon. És nagyapámat látom, amint Trianon után karnyikorú apámmal menekülnek a szerbek dúló kegyetlensége elől Zentáról a csonka országba. Thassy Jenő visszaemlékezései az akkori kegyetlenségek dokumentumlenyomata.

Mintha az alsó szakasz a harc, az öldöklés, a szenvedés folyama lenne? 1985-ben szerencsésen érkeztünk a Kazán-szoroshoz. A szokásos Kosava széljárás, mely a szorosban viharossá erősödik, süvít a kürtőben a szél, próbára téve a hajóst, ebben az évben megnyugodott. Csöndes napsütésben bámultuk a folyót két oldalról közrefogó, meredeken fölfutó sziklafalakat. Nincs kikötni való hely, nincs kibúvó, a víz van, a sziklafal, a természet egyszerű, világos, igazodásra szólító törvénye.

A lövéseket ekkor hallottuk. Vadásznak a sziklák magasában, gondoltam, s amikor megismétlődtek a dörrenések, biztosnak gondoltam ezt. Valóban: csakhogy emberekre vadásztak a román határőrök, miközben a sziklákról ugrottak-hullottak alá a testek a vízbe, s kapálódzva indultak meg fölbukkanásuk után a nemzetközi vízi túrázó csapat hajói felé, remélve, hogy a nyugatnémet, osztrák, francia, olasz, belga, finn és más nemzetbeliekre talán már nem lőnek a homokszín egyenruhás románok. Bukarestből menekült két mérnök kapaszkodott a mi hajónkba, egyikük már megjárta a Duna-csatorna koncentrációs táborát, ha újra elkapják, nem ússza meg élve. Este a táborban nem bírtak enni egy-két falatnál többet, vizet kértek, sok vizet mérhetetlen szomjúságukra. Másnap reggel az Amnesty International emberei érkeztek, s vették gondjaikba őket.

Nem láttam a Kosava-csöndes Nagy-Kazán-szoros szépségét, s másnap sem a belőle folytatódó Kis-Kazán-szorosét. Csak a hulló testeket láttam, újra és újra, s amint a kéz belekap hajónk oldalába. És azok az arcok, azok a szemek...

Hová nézzek? Drága Tamás barátommal bolgárul fohászkodtunk föl egy vihar okozta kényszertáborhelyen: Bozse daj, Bozse daj... Adj, Uram, adj, Uram... S a történelmi jelen nyomor-riadtságában felidézem magamban az esztergomi bazilika Párkány fölötti napnyugtában aranyossárgán égő kővésetét: a fent lévőre tekintsetek, aki fenn van... ez az ember igazán lehetséges perspektívája.

Belgrádnál is küzdelemre emlékeztet a Száva és a Duna találkozása. Nándorfehérvár falai ma is láthatók, elöl a Hunyadi-szoborral, s ekkor már talán három vízjárásnyi napra elhagytuk Újlak (Ilok) partmenti hegytetőn álló ferences kolostorát, ahová Kapisztrán János visszavonult a győztes csata után, de testében már a kolera fertőzéspöttyeivel, hogy rá egy-két hónapra ott haljon meg. Testét az oltár alá temették, s majd évtizedekkel később, a Mohácsnak előnyomuló oszmánok szórták ki onnan a maradványokat.

Belgrádtól már áll a víz. A vaskapui erőmű zsilipjében átlagos vízállásnál harmincnégy métert süllyedünk... ó, már megint, a süllyedésről megint a történelem! Amikor Károlyi Mihály 1918. november hetedikén Belgrádban megjelent Frangie d´ Esperay tábornok, az antant balkáni szárnyának parancsnoka előtt, mert minket, magyarokat oda utasítottak, hogy fegyverszünetet kérjünk, a küldöttség bemutatása után a francia vezénylő tábornok csak ennyit mondott: ilyen mélyre süllyedtek önök?

Ha beleveszünk a történelembe, elveszünk. S hiába hajózunk tovább előle (előle?), Vidinnél ott a kegyetlenül ostoba levél, mely - hogy a pestis meg ne szűnjön - Kossuth szava-tollából az áruló késői korokat is fertőző bélyegét nyomta Görgey Artúr homlokára. Pedig ha 1848-49 Széchenyi és Görgey karmester-kezébe tétetik - egyiküket bolondokházába száműzte az értetlenség, a másikat a kisszerűek ármánykodták körül, s mindkettejüket a szabadkőműves kossuthi szellem -, akkor talán... de nem.

Pedig olyan szép a lenti szakasz. Kilométeres homokpadok, gyöngyházcsillogású föveny, madarak röptezaja és semmi más, élet-szenvedély-véres napalábukások: a teremtett világ nyilvánvaló Isten-közelsége.

És a bulgáriai Kozlodujnál visszatér Borus Demeter, immár Borisz Ladkóként. A parton látható a hajó, melyen Hriszto Botev, a bolgár Petőfi, aki alig egytucatnyi verssel írt világirodalmi rangút, az újbolgár függetlenségi harcban ezen a helyen szállt partra. Ennek a harcnak regényhős alakja Borus Demeter.

Az utazások általában Silistránál vagy a Duna-deltabeli Sulinánál fejeződtek be. Partra vontuk a hajókat, s én egyedül, a véget ért út fájdalmával visszasétáltam a folyópartra. Arcomat olyankor csak a víz látta...

Szöveg és kép: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu