A szökőár meg az Isten

Gondolatok "a pápa főcsillagászának" cikke nyomán

Barátaim hívták fel a figyelmemet A pápa csillagásza című írásra (Új Ember, 2005. június 12.). Azon ütköztek meg, hogy a jezsuita George Coyne, a Vatikáni Csillagvizsgáló vezetője például ilyeneket vall és ír le: "Előre meg tudta volna mondani Isten egy tizenötmilliárd éves világegyetem egymilliárd éve után, hogy emberi élet fog létrejönni? Ha ugyanis valóban elfogadjuk a tudományos látásmódot, amely szerint a determinált folyamatok mellett a véletlenszerű folyamatoknak is óriási lehetőségei vannak a világegyetemben, akkor úgy néz ki, hogy Isten sem tudhatja biztosan a végeredményt. Isten sem ismerheti ugyanis azt, amit nem lehet előre tudni."

A Christ in der Gegenwart című német hetilap 2005. január 30-i számában megkerestem azt a meglehetősen hoszszú írást, amely a végén hozza az iménti idézetet "a pápa főcsillagászától". Johannes Röser, a lap főszerkesztője egy hónappal a délkelet-ázsiai szökőár után azzal a szándékkal tette közzé tanulmányát (amelyet az internetről is le lehetett tölteni), hogy annak alapján hívő közösségek a nagyböjt folyamán vitassák meg determináltság és véletlen, katasztrófák és segélyakciók, tudomány és hit, csoda és ateizmus, világ és Isten kapcsolatát. A témát időszerűvé teszi még Albert Einstein 1905-ös úttörő tanulmányának századik évfordulója is.

Kerestem a német folyóiratban a vita esetleges folytatását. Az említett témákról természetesen számos írás jelent meg, magától a főszerkesztőtől is. Különösen megragadott az augusztus 7-i számban közölt okos összefoglalása: Hinni az evolúcióban. Arról van szó, hogy július elején Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek két (egy New York-i és egy párizsi) angol napilapban tanulmányt jelentetett meg: Megtalálni a tervet a természetben/az evolúcióban címmel. A tanulmány az Egyesült Államokban és német nyelvterületen is viharos fogadtatásra talált; Amerikában komoly kultúrpolitikai és politikai ellentétek közepébe csapott be (talán nem is szándéktalanul). Alaptétele így szól: "Ideológia, nem pedig tudomány minden olyan gondolatrendszer, amely tagadja vagy megpróbálja elvitatni a biológiában mutatkozó terv lenyűgöző evidenciáját."

A The Tablet című ismert angol folyóirat augusztus 6-i számában magától George Coyne atyától közöl exkluzív hozzászólást a Schönborn bíboros által keltett nemzetközi vitához. Ezt a rövid írást érdemes lenne külön összefoglalni.

De térjünk vissza a 2005. januári témához. Félő, hogy a meghirdetett "népmisszió" nem járt nagy eredménnyel. Sokféle probléma és kérdés bármennyire okos (nemegyszer azonban talányszerű vagy éppenséggel ironikus, sőt gúnyolódó) megfogalmazása és összehalmozása nemigen segít abban, hogy közösségi megbeszélésüket átfogó és arányos kép kialakításához segítse. - Én most kevésbé okosan, lehetőleg nem túlságosan hosszan - mással próbálkozom meg. Írásomból ki fog derülni, hogy messze nem vagyok tudós vagy bölcsész, hanem egyszerű gyalogkeresztény, aki mégis szeretne valamennyire lépést tartani a folyton alakuló világgal és világképpel.

A következőkben a végtelenül sokoldalú, hatalmas és izgalmas, nehéz és szép, leverő és elragadó témakörből röviden egymás mellé állítok egy tucatnyi szemléletmódot, kérdésfeltevést. "Megbeszélést" folytatok tehát (ha nem valamilyen közösséggel, legalább) önmagammal, beépítve számos olyan elemet is, amelyet írásában Röser elszórtan megemlít.

1. Mindegyikünknek elbűvölő, tapasztalati, egyre bővülő rálátása van a világra: az utcámra, családom tagjaira, a hangyaboly életére, a tulipán virágzására, a gazdasági életre, a társadalom és az állam szervezettségére, a nappali és az éjjeli égboltra... Ez a rálátás egyaránt történik szemmel és gondolkodással. Sokféleképpen módosul is az évszázadok múlásával: az égboltot már régóta nem kék kupolának látjuk, ráaggatott lámpásokkal... Önmagában véve még a szökőár is (a tenger fenekén éppen úgy, mint a felszínen vagy a parton) lenyűgöző, fenséges, hátborzongató jelenség.

2. A mikrofizika feltárja az anyag részecskéit, azok bonyolult összetételét és működését; fogalmat ad tehát egy szinte végtelen gazdagságról, végtelen arányokról. Még hétköznapi vizuális rálátást is nyerhetünk, például egy számítógépes színes fénykép elemeinek kellő felnagyításával. Ahogy mi most így megismerjük a világot, az messzire előbbre van a newtoni fizikánál, nem is beszélve az évezredekkel ezelőtti világlátásról.

3. A világegyetemben száguldásokat mérünk, távolságokat számolunk fényévekben, mindennapos és rendhagyó jelenségeket fedezünk fel és értelmezünk. (A világmindenség korát - az ősrobbanástól számítva - 13 700 millió évre lehet becsülni, a csillagok száma mintegy tízezer trillió (tíz a huszonkettediken). Az adatok egészéből tehát összeáll egy teljes kép és egy hosszú világfolyamat, amelynek egyik kulcsszava az evolúció, és amelynek megismerhetőségét és pontosságát egyre inkább megközelítően ki tudjuk mondani.

4. Különösen érdekes és fontos számunkra az élet megjelenése és növekedése, egészen az emberig. Akkor is egyedülálló fontossága van az emberi életnek, ha netalán a mérhetetlen világmindenségben sehol másutt nem létezik, csak a Földön. Az élet legprimitívebb formái 12 000 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Ha emberi megismerőképességgel nyomon követhettük volna az élet fokozatos megjelenését, azt mondanánk, hogy a kezdetekben természettudományosan vagy akár bölcseletileg nem fedezhető fel az élet jövendő megjelenése, nem olvasható ki a világnak az életre való beállítottsága. Olyan megfogalmazásnak is van értelme, hogy az élet (és éppen az emberi élet) megjelenését véletlenek hajmeresztő szövevénye előzi meg.

5. Fokozatosan megismerjük a sokrétű és folyton gyarapodó emberi művelődés kincseinek bizonyos (meglehetősen csekély) hányadát és ennek a művelődésnek izgalmas történetét. Az emberi történelem legutóbbi évszázadaiban (de már korábban is) a kultúrtörténetnek ugyancsak meglepő fordulataira figyelhetünk fel. Röser nyomán vázlatosan jelzek kettőt. Az 1755-ös lisszaboni földrengés, amely egy világbirodalom fővárosának kétharmadát pusztította el, nagy mítosztalanító és felvilágosultságot sugalló hatást gyakorolt örökségként áthagyományozott világképünkre. Napjainkban pedig egy parányi szonda leszállása a Titán nevű Szaturnusz-holdra lélegzetelállító kérdést vet fel az egzisztencia feneketlen szakadékával kapcsolatban: Mi értelme van egy olyan "teremtett világnak", amely elképzelhetetlen térségekben és elgondolhatatlan hosszúságú időn át jól megvolt az ember nélkül?! "Mi köze van a Titánnak Istenhez?" A szökőár szintén kultúrtörténeti földrengés is; vele szemben tanácstalanul ismételgetjük szokványos szólamainkat: értelmetlenség, büntetés, próbatétel, segítőkész összefogás, lehetőség és felhívás a megtérésre és szolidaritásra, az ember tehetetlensége (és talán Isten tehetetlensége is?!). Hasonló kérdések Rösernél: "Hol van Isten a húrban, a DNS-ben, a ťfekete lyukbanŤ?"

6. A bölcseleti istentan emberi gondolkodásmóddal ragadja meg Istent a maga transzcendenciájában. Egyik alapvető tétele azt mondja ki, hogy Isten egyetlen egyszerű aktusban teremti meg és tartja fenn a mindenséget; ennek megfelelően a világ megismerése is, amely számunkra a fentiek szerint annyira összetett, Istennek egyetlen egyszerű aktusával történik. Nem könnyű kérdés, és igazán pontosan nem is tudjuk megvilágítani, hogy Isten a maga végtelen egyszerűségében például hogyan fogja át azt, ami emberi ismeret szerint annyira indeterminált és véletlenszerű (ilyen például az ember kialakulása a világfolyamatban), vagy hogyan határozza meg abszolút isteni erővel azt, ami szabad emberi tevékenység. Mindenesetre bölcseletileg állítanunk kell, hogy az, amit joggal nevezünk teremtő evolúciónak, teljes mivoltával Isten szuverén hatalma alatt áll.

Ebben az összefüggésben - úgy tűnnék - nem állja meg a helyét "a pápa főcsillagászától" idézett fogalmazás: "Isten sem ismerheti azt, amit előre nem lehet tudni." Az augusztus 6-i Coyne-cikkből azonban egyértelműen kitűnik, hogy a tudós és hívő vatikáni jezsuita véleménye árnyaltabb, mint az imént idézett szöveg értelme, és teljesen elfogadhatóan keresztény. "A vallásos hívő azt kérdezi: Isten, a Teremtő hol játszik főszerepet ebben a tudományos forgatókönyvben? Ha valaki hisz abban, hogy Isten szerető kapcsolatban áll teremtésével, különösen is az emberi lényekkel, akiket saját képére és hasonlatosságára alkotott, és ha (az illető) ugyanakkor tiszteli is a fentebb leírt tudományt, akkor csodálatos alkalmak adódnak arra, hogy felfrissítse az Istent teremtményéhez fűző kapcsolatban való hitet. A keresztény hit abban a meggyőződésben (belief) gyökerezik, hogy minden Istentől függ, helyesebben minden Istentől származó ajándék. A mindenség nem az Isten, és Istentől függetlenül nem létezhet. Sem a panteizmus, sem a naturalizmus nem igaz. De ha szembesítjük azt, amit tudományosan ismerünk eredetünkkel kapcsolatban, a teremtő Istenbe vetett vallásos hittel - vagyis ha komolyan vesszük a modern tudomány eredményeit -, akkor nehéz hinnünk azt, hogy Isten mindenható és mindentudó sok skolasztikus filozófus értelmezése szerint."

7. Isten világhoz fűződő kapcsolata azt is jelenti, hogy a világban Isten mindennek a mozgatója. A régiek ezt valahogy úgy gondolták - és a naiv istenhit ma is úgy gondolja -, hogy Isten bábuként mozgatja az anyagi létezőket, az élőlényeket, sőt az embereket, még személyes elhatározásaikban és kezdeményezéseikben is; mindamellett szabadságuk és felelősségük az övék. (Ezt a látszólagos ellentmondást régen nemigen próbálták feloldani, és ma sem tudjuk a kétszer kettő négy evidenciájával kifejteni.)

8. Folytassuk a pontosítást. Az egyetlen isteni aktus - létet adó aktus, létben megtartó aktus, megismerő aktus, célra irányító aktus - mindent átölel: azt, ami teremtményi szempontból múlt és jövő, szükségszerű és kiszámíthatatlanul véletlen, determinált és szabad. Mai ismereteink az évszázadokkal ezelőttiekhez képest módosítják azt, amit a Teremtőről vallunk; módosítják például azzal a lényeges szemponttal, amelyet (a Röser által is emlegetett) Teilhard de Chardin így fogalmaz meg: "Isten azt teszi, hogy a dolgok önmagukat csinálják."

9. Röser írásában van egy ilyen alcím is: A ťcsodaŤ az ateizmusba hajt bennünket. Erről a témáról (mi a csoda, mi az ateizmus, és számos egyéb részlet) vázlatszerűen nem lehet érdemlegesen nyilatkozni; ezért most el is hagyom.

10. Joggal foglalkoztat bennünket az a probléma: hogyan lehet a világban annyi természeti katasztrófa, annyi kegyetlen harc az élőlények között, annyi emberi kínlódás, annyi emberi gonoszság? Hogyan magyarázandó egy olyan eseménysorozat, mint a távol-keleti szökőár 2004 végén? Végül is olyan (személyes felelősségünkön kívül álló tényeket feszegető) kérdések ezek, amelyekre az Isten belső világából fakadó válaszokat csak nagyon szerényen próbálhatjuk kitapogatni. Röser felhozza két plébánia példáját, amelyeket nem lehet a csoda, a büntetés, az isteni nemtörődömség paradigmájával vagy hasonlóval értelmezni: a) Karácsony másnapján egy pap nem misézett, hanem zarándoklatra vitte közösségét a hegyekbe; a szökőár a templomot elpusztította, az emberek életben maradtak; b) egy másik pap a szokottnál rövidebben prédikált, és amikor áldásával (!) a közösség hazaindult, akkor tört be az ár; az ő templomuk volt az egyetlen épület, amely a környéken állva maradt, az emberek azonban, mivel már a templomon kívül voltak, a vízbe pusztultak. Nos, az ilyen példák nem igazán okos emberi kimagyarázásától jobb tartózkodnunk. Hát akkor mi legyen az Istennel remélhetőleg összhangban lévő álláspontom? Feltételezhetem, hogy Isten elég világosan és egyértelműen közli velem, mit vár el személyesen tőlem. Egyrészt tőlem, ha én ott keleten így megmenekültem, életben maradtam (akár keresztény vagyok, akár buddhista vagy bármi más). Másrészt tőlünk, a nyugati világ hétköznapi embereitől: minden bizonynyal a legjobbat tettük, amikor bőkezűen adakoztunk a szökőár károsultjainak megsegítésére (ezt mintha Röser nem egészen így értékelné), és talán még arra is rájöttünk, hogy közvetlen környezetünk megsegítésében legalább ugyanolyan nagylelkűnek és kitartónak kellene lennünk.

11. Az előbbi pontot a kereszténység még kiegészíti és elmélyíti. Ezt két rövid mondattal foglalom össze: a) Krisztusban (Isten emberré lett Fiában) áll fenn minden; b) Krisztus és az egyház eucharisztiája átfog mindent. Itt a "minden" az előző pontok valamennyijét magában foglalja (tehát a szökőárt is mindenestül); én pedig Krisztusban konkrétan és közvetlenül-közvetve kapcsolódom ehhez a mindenhez, és hivatva is vagyok arra, hogy minél állandóbban ezt a mindenségkapcsolatomat részleteiben is meg a maga egészében is tudatosítsam és megéljem.

12. Az, hogy minden Istennek emberré lett és megdicsőült Fiában áll fenn, még olyasmit is megsejtet velünk, hogy a világ elképesztő feszültségei és kisülései, nyüzsgése és viharzása, az élőlények elsorvadása, a sokféle emberi szenvedés és leépülés (tehát, hogy megint a jelen elmélkedés címéhez térjünk vissza: egy szökőár teljes nagyszerűségével és borzalmával) minden bizonnyal valamiképpen még Isten belső világát is "fájdalmasan" érinti. Isten tehát nemcsak tesz és szeret, hanem "szenved" is.

Az eszmélődések köre tehát ezzel zárul: mindenfajta véges szenvedés és egyben minden szenvedés (számunkra egyelőre jórészt ismeretlen) jövendő megdicsőülése szintén Krisztusban áll fenn.

Mindaz, amire a megelőző pontok röviden utalnak, csodálatos életbölcsességet és teljes életprogramot villant fel előttünk.

Nagy Ferenc SJ

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu