Magyar Ferenc

"Önmagát tette az Úr hajlékává"

A szinte már gyermekököllé aszalódott ereklye ily közvetlen látása megrendít. Egy porladatlannak maradt férfikéz, mely valaha élt. Kardot markolt és imára kulcsolódott. Büntetett és áldott. Uralkodói vasmarokként szorult össze és reszketve simult halott gyermekeinek kihűlt kezére. Fejedelmi kegyeket osztott és alamizsnát az éhezőknek. Egy király keze volt, ugyanakkor egy szentnek a jobbja. Egy szenté, aki egészen a mienk volt, és nemcsak hajdan volt testi valóságának ezzel a csonkjával maradt közöttünk, hanem életszentségének természetfeletti tovább sugárzásában is.

Úgy érzi és vallja ezt az ember ebben az ünnepi pillanatban, de vajon így van-e a magyar katolicizmus hétköznapi életében? Élő valóság-e közöttünk első királyunk életszentsége; az a tisztelet, amellyel ma feléje fordulunk, el tud-e mélyülni legalább annyira, mint a hitéletünkben meghonosodott, de valaha tőlünk oly távol élt szenteké? Nagyon is hétköznapi és gyakorlatias a szó, de "igényeljük"-e ugyanúgy és annyiszor a közülünk elsőnek oltárra emelt szent mennyei pártfogását és közbenjárását, mint amilyen mértékben igényeljük a "megszokottabb" szentekét?

Ezeket a hirtelen előtolult kérdéseket egyetlen mondatban is kifejezhetnénk: amikor Szent István nevét kiejtjük, ki jelenik meg képzeletünkben?

Csupán egy koronás fejedelem, aki kardot tart kezében - vagy az apostoli lelkű hittérítő is? Egy hadvezér - vagy az éjjelenként szerzeteseivel együtt zsolozsmázó és népének békéjéért könyörgő, imádkozó ember is? Csak törvényszéket ülő bíró, akinek "színe előtt igaztalan ügy meg nem állhatott" - vagy a gyermekét elvonultságban, intelmekkel nevelő édesapa is? Csupán a hatalom acéltekintetű embere - vagy az a másik, a szelíd és okos tekintetű is, akiről a krónikás mondja: "Bölcsességének híre a föld népénél állott legnagyobb tiszteletben"? Csupán városokat és erődítményeket - vagy falusi templomokat is építtető gazdája az országnak? (Mily hűségesen adja vissza a krónikás a nagy hitterjesztőnek népével együtt érző lelkületét: "Észrevette, milyen terheket ró a hívekre, ha távol fekvő helyekről az ünnepi misékre összegyülekeznek. Ezért elrendelte, hogy minden tíz falu népének épüljön egy templom, nehogy a nép fáradságot unva, vallási kötelességét elhanyagolja.")

Hol kezdődik a szentek igazi és bensőséges tisztelete? Ott, hogy megismerjük életüket, erényeiket, melyekben követésre méltót nyújtottak.

Nem egészen a mi hibánk, hogy oly keveset tudunk Istvánról, a szentről. Nem tartott házi krónikást, s ha volt is környezetében valaki, aki mindent megjegyzett róla - legalább emlékezetben -, életszentségének jelei és tanúságtételei nagyrészt rejtve maradtak a sokkal feltűnőbb fejedelmi megnyilatkozások mögött. Az életszentség fényét életében csak kevesen láthatták meg a királyi korona mögött. De ennek néhány sugara rávetődik a krónikás soraira: "Mindenkor úgy viselkedett, mintha Krisztus bírói széke előtt állana. Belső szemeivel az ő (Krisztus) jelenlétének fenséges ábrázatát látta, s azt tanúsította, hogy Krisztust viseli ajkán, Krisztust szívében, Krisztust minden cselekedetében... Aki, hogy az egekben örökre épült szállása legyen, önmagát tette a földön az Úr hajlékává."

Ha egyébről nem is tudósítanának életének tanúi, ennyi is elég egy szent szellemi hagyatékából követésre méltó életprogramnak számunkra: önmagunkat az Úr hajlékává tenni ezen a földön.

(Új Ember, 1964. augusztus 16.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu