 |
 |
 |
 |
2005.08.21
|
Megjelent
a Família augusztus-szeptemberi száma! |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Mexikói mozaikok Magyar alkotók nyomában a Szépművészetek Palotájában
Valamikor a nyolcvanas évek végén megismertem egy hanglemezt: az Aida 1951. július 3-i mexikóvárosi előadásának felvételét, amelyet nem kisebb nevek fémjeleznek, mint Maria Callas, Mario Del Monaco, Oralia Dominguez és Giuseppe Taddei. Az énekesi bravúrokkal, drámai pillanatok sokaságával teli, sziporkázó előadást a Palacio de Bellas Artesben, vagyis a Szépművészetek Palotájában rögzítették. Később megtudtam, hogy az említett épületegyüttes Latin-Amerika egyik rangos operaházának is otthont ad, ahol a negyvenes évek végétől egymásnak adják a kilincset a világ legnevesebb művészei. A mexikóvárosi kultúraszervezők buzgalmának köszönhetően az ottani előadásokat nemcsak közvetítette, hanem kezdettől fel is vette a helyi rádiótársaság. A sokszor ugyan kifogásolható minőségű archív felvételek közül nem egy legendássá vált...
***
1994-ben a Bellas Artest ábrázoló képeslapot hozott a postás: a kedves üdvözlő sorok Marton Évától érkeztek, aki egy közép- és dél-amerikai turné keretében Mexikóvárosban is fellépett a Turandot címszerepében. Elővettem az útikönyvet, amelynek szerzője viszonylag hosszan ecsetelte a neobarokk-szecessziós-art deco épület szépségeit, külön kiemelve a színházterem világhírű - a Tiffany-cég által kivitelezett - üvegfüggönyét...
A carrarai márvánnyal borított fehér palota az olasz Adamo Boari tervei szerint 1905 és 1934 között épült a szökőkutas, szobrokkal teli, sétautakkal szabdalt, árnyas Alameda park keleti szélén. Az építkezést, illetve a palota átadását nemcsak a hoszszúra nyúlt polgárháború hátráltatta, hanem az is, hogy meg kellett állítani az épület süllyedését. Jóllehet a tóval övezett egykori azték város területét a mai metropolisz alapításakor feltöltötték a spanyol hódítók, a templomok, paloták sora, sőt a katedrális és a guadalupei bazilika is "merülni" kezdett az idők során, amelyeket ugyancsak nagy anyagi áldozatok árán tudtak megmenteni a szakemberek.
Két éve az Iparművészeti Múzeum életmű-kiállítással emlékezett meg a magyar szecesszió kiváló polihisztoráról, az 1875 és 1941 között élt Maróti Gézáról. A tablókon röviden kitértek arra, hogy Adamo Boari 1906-ban, Milánóban szerződést ajánlott a magyar művésznek a készülő mexikóvárosi színház belsőépítészeti megoldásainak kidolgozására. Maróti el is készítette a dekorációs terveket, amelyekből végül a nézőtéri üvegmennyezet, a proszcénium mozaikképe, valamint a nézőteret és a színpadot elválasztó művészi "vasfüggöny" valósult meg. Ez utóbbi alkotás nemzetközi sikerének babérjait azonban a kivitelező, Louis Comfort Tiffany aratta le. Maróti nagyvonalúságát jól példázzák emlékiratának sorai: Az üvegfüggöny, alpakkakeretben egy mexikói tájkép, amelynek háttere aranyozott üveg. Mexikó havasai, és pedig tessék jól figyelni: a Tehuantépetl, Citlaltépetl és Popocatépetl vannak itt kellő szúrós kaktuszos előtér garnírunggal ábrázolva. Mivel a kivitel már a háború alatt készült - és mi el voltunk zárva Mexikótól (...) - úgy Tiffany New Yorkból kapta meg a megbízást. A kész üvegfüggönyt a háború alatt a világlapok is közölték - csak Tiffany nemes egyszerűséggel elfelejtette a tervező nevét is megemlíteni. Tőlünk az oláhok egyetemeket és főiskolákat vettek el a régi erdélyországi kultúrával együtt - én tehát egy ilyen koszos üvegfüggöny árán, még aránylag olcsón szabadultam. Egyszóval több is veszett Mohácsnál. És jobb, ha az ember adhat, mint hogy maga legyen rászorulva. (Lapis Angularis IV., Maróti Géza emlékiratai, Magyar Építészeti Múzeum, 2002)
*** Be sem kell lépni a Szépművészetek Palotájába, hogy magyar kötődésű emlékre leljen az arra járó. Nincs olyan Mexikóvárosba látogató turista, akinek figyelmét elkerülné a Palacio kerámiacserepes kupoláját koronázó szoborcsoport, amely ugyancsak Maróti munkája. (Sajnos, ahogy a színházterem magyar vonatkozásaira, úgy erre sem hívják fel a figyelmet az eddig megjelent útikalauzok.) A mintegy tizenöt méter magas műalkotás a város egyik emblematikus látnivalója. Négy, egymás kezét fogó, allegorikus nőalak (Zene, Ének, Tánc, Tragédia) egy kaktuszgömböt fog közre, amelynek csúcsán - a város azték eredetmondájában szereplő - kígyóval viaskodó sas "pózol". A szoborcsoport Maróti "természetes nagyságú modelljei" alapján 1909-ben, Jungler Gyula budapesti műhelyében készült, majd hajón szállították Mexikóba, és 1910-ben helyezték fel a kupolára. *** Tudtam, ha egyszer megadatik, hogy eljutok e közép-amerikai országba, nem jöhetek el onnan úgy, hogy ezt az itthon leginkább csak a művészettörténészek körében jegyzett épületet meg ne nézném. Nos, a lehetőség megadatott... Este érkezünk a szállodába. A huszonhét emeletes "üvegtoronyból" a sötétlő Alameda park túlsó oldalán jól látszik a kivilágított palota, a Latin-Amerikáról nevezett felhőkarcoló és rezgő éjszakai fényeivel a belváros. Türelmetlenül várom a reggelt. A lassan benépesülő parkon átvágva megyek a palotához, hogy feltérképezzem a színházterembe való bejutás lehetőségét. Egy Brahms-koncert mellett a Mexikói Népi Balett népszerű táncestjeit, valamint a Nemzeti Opera produkcióját, Donizetti Az ezred lánya című daljátékának előadásait hirdetik a plakátok. Egy egész napos cholulai és pueblai kirándulásról viszszatérve a nagy forgalomban araszoló kisbuszban reménytelennek látszik, hogy még odaérhetek a nyolckor kezdődő operapremierre. Amikor végre kiszállunk a szállodánál, alig van tíz perc a kezdésig. Elfog az izgága türelmetlenség... Futok, bátyám komótos, hosszú léptekkel kísér a néhány száz méterre lévő palotáig. Az előcsarnok egyik kis jegypénztárában fiatal nő ül a kislányával a számítógép monitorja előtt. Az előadásra bőven van jegy. Bátyám nem akar bejönni. Fáradt, inkább a szállodában töltené az este hátralévő részét. Bánni fogod - mondom neki -, nem Donizetti miatt. - Talán vissza nem térő alkalmat szalasztasz el... Mégsem marad. A legolcsóbb jegyet kértem a kakasülőre, a kislány nyomtatja ki és nyújtja át jelentőségteljes mozdulattal, kedves mosoly kíséretében. A palota elegáns, "bántóan letisztult" art deco előcsarnokából még egyszerűbb lépcsőház vezet a felsőbb emeletekre. Mohón, kettesével szedem a lépcsőfokokat... (Ne szánjatok. - Miénk Ez őrülés...) *** Szinte templomi áhítattal, várakozással telten lépek be a legfelső emelet oldalbejáratán. Az első, amit az auditóriumból látok, a "karnyújtásnyi" közelségben lévő sima, recés, márványeres és szemcsés felületű, opalizáló, festett üvegekből kirakott mennyezet hatalmas "ernyője". Nem ér csalódás, tán még szebb is, mint képzeltem. A Róth Miksa műhelyében készült műről Maróti a következőket írta: Az üvegmennyezet tudomásom szerint ma a világ legnagyobb méretű színes üvegből készült figurális mennyezete. A kilenc múzsát ábrázolja, a középen összeverődő szárnykoszorúval, mely az egész mennyezetnek éteri és lebegő hatást kölcsönöz. A középen kiinduló sugarak között Apolló áll a béke pálmáival. Az Apolló öt méter magas. Egy-egy szárnyas múzsa mérete négy és fél méter. Az üvegmennyezet vasszerkezete is Pesten készült és a fölötte lévő esti világítási szisztéma is. Pompásan volt csomagolva, semmi sem törött, az elhelyezésnél minden stimmelt, ma is ott van teljes fényességben, mint idegenforgalmi látványosság. Én még teljesen összeállítva a helyszínen nem láttam - és talán már nem is fogom soha életemben. *** A csodás színekben játszó Tiffany-függöny még le van eresztve: a vulkánok mesebeli tájat idéző látképe gyöngyházfénnyel ragyog. A színpadnyílás feletti íves mezőben, a mintegy húsz méter széles, három és fél méter magas, ötvenöt négyzetméteres mozaikkép Maróti és Körösfői-Kriesch Aladár közös munkája. A figyelmes szemlélők a művészek nevét is felfedezhetik az ív bal oldalán (Inv. Géza Maróti et Aladár Körösfői Exec: Max Róth). Emlékirataiban Maróti erről az alkotásról is részletesen beszámol. A napsugaras óarany hátteret Zsolnay-féle eozingombok és berakások gazdagítják. A mitikus figurák, szimbolikus alakok csoportját ábrázoló tabló középpontjában, lépcsős piedesztálon három múzsa áll. A kompozíció szemet gyönyörködtető harmóniáját, "statikus mozgalmasságát" nézve óhatatlanul felidéződnek bennem a budapesti Zeneakadémia és a zebegényi templom freskói, szekkói, valamint a velencei Magyar Ház általam csak képeken látott homlokzati mozaikjai. Nincs kétségem, itt elsősorban nem Maróti, hanem Körösfői keze van a dologban... *** A Popocatépetl és az Ixtaccíhuatl egyszerre "megindul": időbe telik, amíg a hidraulikus szerkezet magasba emeli a huszonhét tonnás tájképet. Ahogy az üvegmennyezet felett lassan kihunynak a fények, Apolló és a múzsák színüket vesztik, elszürkülnek. Javában tart az előadás, de nem bírom ki, hogy olykor fel ne nézzek a félhomályba burkolózó mennyezetre és a sejtelmesen derengő mozaikra. A közönséggel persze együtt nevetek a tipikus vígoperai helyzeteken, Donizetti zeneköltői leleményein és a rendező által a dalműbe szuszakolt, anakronizmusokra építő poénokon. Együtt ünnepeljük a remekül éneklő, felszabadultan komédiázó fiatal helyi énekeseket. Legyünk a világ bármely pontján: a közönség mindig közösség is... *** Furcsa belegondolni - s tán sokan nem is értik, miért olyan nagy dolog -, hogy hazánktól sok tízezer kilométerre létezik egy pompás színházterem, amely kicsit a miénk, magyaroké is. Akkor, ott nem éreztem idegennek magam. Mintha Budapesten lettem volna... Tán ezért is kötődöm olyan erősen ahhoz az épülethez, mint annyi honihoz is. Közöm van hozzá, felelős vagyok érte. Ha mást nem tehetek, legalább írok és szólok róla azoknak, akiket ilyesmi még lelkesíteni tud... Az egész úgy kezdődött, hogy a nyolcvanas évek végén megismertem egy hanglemezt... Pallós Tamás
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
