"Járjon át az ő áldása..."

A Szent Jobb gondviselésszerű hazatéréséről

Kovács Györgyné Dőry Ilona gondosan rendezett fénykép- és cikkgyűjteményében meglepődve olvastam egy, az 1945 után kiépülő önkényuralom cenzúrázott sajtószabadságának hangvételéhez képest szokatlanul őszinte írást, Így tért vissza a Szent Jobb a megszállt Magyarországra címmel. A cikk akkoriban szokatlan nyíltságának magyarázata, hogy külföldön jelent meg Árkay László atya tollából, aki 1945 augusztusában tanúja volt a Szent Jobb talán legveszélyesebb történelmi kalandja örömteli végkifejletének.

Kovács György alezredes

1944 novemberéig Szent István királyunk elsőrangú ereklyéjét, természetes módon mumifikálódott és így épen maradt kézfejét Budán őrizték a magyar királyi udvari és várplébánia-templom kápolnájában, a Lippert József hercegprímási építész által 1862-ben tervezett kettős ereklyetartóban. 1944-ig minden augusztus 20-i körmenetben a nemzeti ereklye hordozójára helyezték azt a művészi szőnyeget, amelyet Lippert az ereklyeház stílusához igazítva álmodott meg, rajta a magyar címer Szent Koronával ékesített kettős pajzsával és középkorias szalagokra hímzett fohászokkal. Ez a bordó színű, dúsan hímzett szőnyeg mind a mai napig nem került elő, pedig szemtanúk szerint túlélte a háború pusztításait.

Az ugyancsak fennmaradt, de valahol lappangó vártemplomi oltárképen angyalok hozzák az égből Szent István országának az államalapító becses ereklyéjét, mintegy kárpótlásul az elszenvedett sok történelmi viszontagságért. A királyi palota nemzeti szentélyét - egyházi felügyelete mellett - a II. világháború végéig a Magyar Királyi Testőrség alakulatai vigyázták. Talán ezzel magyarázható, hogy a kiteljesedő szovjet megszállás elől 1944 novemberében a Szent Koronával és a koronázási ékszerekkel együtt a Szent Jobb is elindult nyugati vándorútjára. "Bujdosásába" - ahogy akkoriban mondták -, mert miközben a magyar egyházi vezetés azon fáradozott, hogy legalább a koronázási palástot itthon tartsa, Pannonhalmán, addig a Szent Jobb külső ereklyeházából eltűnt az ereklyét rejtő kristályhenger.

Néhány koronaőr egy teherautón, faládikóba zárva menekítette a szent ereklyét, és amikor a továbbjutás ellehetetlenült, átadta azt megőrzésre a mattsee-i plébánosnak, rábízva a magyar királykoronázásnál használt bizonyos egyházi ornátusokat és a királyi palota ezüst étkészletét is. Utóbbiakkal együtt a Szent Jobb is az amerikai hadsereg kezére került volna, ha a plébános nem juttatta volna el azt idejében főpásztorához, Salzburg érsekéhez.

Az idehaza elveszettnek gondolt ereklyéről érkező első, kósza hírek vétele után a Szent Jobb őre, Witz Béla érseki helynök az amerikai katonai miszszió vezetőjéhez, Kovács György alezredeshez fordult segítségért. Az alezredes még 1921-ben hagyta el szülőföldjét, mert édesapja - aki szintén alezredes volt - nem vállalta tovább fia adósságainak rendezését, és nem nézte jó szemmel a tizenhét esztendős kamasz fiú életvitelét sem. "Mindenkinek jobb lesz, ha Amerikába mész!" - mondta. Az apai jövendölés beteljesült. Kovács György az "Óperencián túl" megkomolyodott, lovagias gondolkodású amerikai tiszt lett belőle, aki Magyarország bombázásának parancsa alól lelkiismereti okokból kért felmentést, a fegyverszünet után pedig elsőként jelentkezett a katonai misszió budapesti szolgálati helyére. Itthoni hivatásának a romország megsegítését tekintette, minden tőle telhető eszközzel.

Társaival összefogva magára vállalta a salzburgi Szent Jobb-misszió összes veszélyét, és 1945. augusztus 19-én estére visszahozta nekünk a kis faládába rejtett kincset. A rommá lőtt főváros katolikus lakossága ekkor még szomorúan készült a másnapi körmenetre. A hagyományos útvonal, a budai Vár utcái járhatatlanok voltak. Nem volt főpapja Magyarországnak, a Rómában már eldöntött hercegprímási kinevezésről maga az érintett, Mindszenty József veszprémi püspök sem tudott. A főszereplő szintén hiányzott: Szent Jobb nélküli körmenetre készült mindenki.

Az angolkisasszonyok pesti rendházában Árkay atyára kopogás nélkül rontott rá a kapus nővér, hogy jöjjön azonnal, mert amerikai tisztek visszahozták a Szent Jobbot. A fiatal pap lefelé sietve azon tanakodott, hogy angolul nem tudván, milyen nyelven szólítsa meg őket. Nem akart hinni a fülének, amikor vezetőjük, be sem várva első szavát, ékes magyar nyelven köszöntötte: Dicsértessék a Jézus Krisztus! A középső, tiszti kocsiban kis faládát pillantott meg, rajta kézzel írt szavakkal: "Szent Jobb. Vigyázat, törékeny! Felfordítani tilos!" Az atya rohant a jó hírrel Witz Bélához, aki éppen a ferences templomban litániázott. A sekrestyében két félmondattal előadta a történteket, mire a Szent Jobb őre először megnémult, utána ledobott magáról minden liturgikus öltözéket, stólát, karinget, és együtt futottak a Váci utcai rendház felé: "Most csak ... vegyem át a ... Szent Jobbot ... holnap a körmenet ... aztán meghalhatok, nem bánom..."

Az átvételre a kolostorépület emeleti szalonjában került sor. Az érseki helynök remegő kézzel bontogatta a faládát, és örömkönnyes szemmel nézte a felcsillanó ezüstpántokat, a sértetlen függőpecsétet, és az épségben megmaradt Szent Jobbot. Úgy emelte föl, mintha úrfelmutatást végezne. A nővérek térdre borultak, és valaki énekelni kezdte: "Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga... - és énekeljük vagy inkább a szívébe zokogjuk szent királyunknak minden gyötrődésünket, fájdalmunkat, testi-lelki kifosztottságunkat - ... hol vagy István király, téged magyar kíván, gyászos öltözékben teelőtted sírván..." - emlékezik a tanúságtevő Árkay László.

A megható Szent István-vigília után lázas munka kezdődött a rendházban, hogy legépelhessék, sokszorosíthassák és másnap reggel Budapest templomaiba vihessék az érseki helynök köriratát: "A Szent Jobb gondviselésszerűen hazaérkezett, és így a mai körmeneten mégis körülhordozhatjuk." A körmenetre több mint százezer ember érkezett. Az útvonal rendhagyó volt, az embertömeg a belvárosi ferences templomból a Szent István-bazilika előtti térre vonult. Mindenki sírt, férfiak és asszonyok, ilyen volt akkor az ünnepi ének. Útközben egy orosz teherautó-oszlop jött a menettel szemben az egykor Boldog Károly királyról nevezett kiskörúton. Némi gondolkodás után a kocsik félreálltak, utasaik bámészkodtak, nevetgéltek. Egyetlen orosz katona akadt, aki először levéve sapkáját, derékig kihajolva az ablakon, keresztet vetett magára, aztán kezébe temette arcát, és zokogni kezdett.

A Szent István téren tapsvihar és éljenzés köszöntötte a hazatért Szent Jobb ereklyét - egy liturgikus szertartás keretében Magyarországon először fordult elő ilyesmi. De ez alkalommal illendő és méltóságteljes volt ez a hangos érzelemnyilvánítás. "Megelevenedtek a romok!" - írta az egyik résztvevő. Mindszenty József hercegprímás pedig két év múltán, a Hősök terén, a félmillió hívő magyar előtt megtartott Szent István-napi szózatában így emlékezett vissza 1945. augusztus 20-ára: "Hazatért a bujdosó Szent Jobb. Ez hozta a letörtségben az első komoly örömet vallási és nemzeti vonalon. Az a kéz, amely irányt mutatott népének közel egy évezreden át, újra itthon és fényesség a sötétségben; biztos utat mutat, ha a nemzet igényli azt. Éljünk eme értékek szerint ne csak augusztus 20-án, hanem minden hónap minden napján, az elején úgy, mint a végén. És most leemelem a Szent Jobbot lelkileg, úgy vigyétek, hogy külön-külön mindegyiktek szívére helyezem. Járjon át az ő áldása a nyilvános életben is. Büszkén őrizzük a Szent István-i hagyományokat családban és társadalomban, és ezzel keltsük életre az elalélt Magyarországot, és ez segítsen Istenhez. Ámen."

Kovács Gergely

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu