Megszentelt ösvényeken

Aki augusztusban kel útra honi tájakra, akár így is címkézheti programját: Szent István-túra. Ha ekként tervezi, azzal a szándékkel indulhat, hogy megszentelt mezsgyéket keres. Közeli a házunkhoz a pilisi táj. Egyre gyakrabban hallom más vidékeken: "Szent hegy a Pilis." Igaz. Rengeteg a titka, és az is helyénvaló, hogy hit és misztérium együtt jár. A mészköves, vízmosásos hegy s lapály itt, a történelem ölelésében igen kedves a Teremtőnek.

Lomb között a szentimrei ház

Úgy kezdem az ösvényjárást, mint hajdan Orbán Balázs a Székelyföldön: lehajolt a kövekhez, nemegyszer megcsókolta azokat. A piliscsabai főút mentén ballagok, Pest felé kőkereszt a mezőben. Az évszám 1798. Elgondolom: Kölcsey Ferenc nyolcesztendős volt, Rózsavölgyi Márk, a palotás, a körmagyar "kialakítója" pedig e kereszttel egyidős lenne. A holt Krisztus arca megdöbbentő és megnyugtató. Beszédes. A névtelen szobrász kiváló anatómiai ösztönnel? felkészültséggel? a félrebillent főn láttatja élet és halál ellentétét, szinte már rilkei szintézisben: "az örökléttel vívtunk nászcsatát (...) / vetéljük el halálunk magzatát..." Mindig friss a virág a kereszt tövében, mögötte vezetékek, előtte száguldó autók. Át kell vágni valahogy köztük, s balra, letérve a Bécs felé tartó útról (amely az Árpád-kortól adatolható) uralkodó alázattal áll a katolikus templom 1781-től, a Szent Szűz nevének tiszteletében. Az Úr hajlékában kicsi szekrény: kincse az Ómagyar Mária-siralom előtti század Máriája - XIII. századi, vagy legalább a Siralom századáé. A klarisszák budavári kolostoráról kellene itt szólni, ahonnan e szobor való, vagy még korábbi időről, amikor a szerzetesnővérek a török elől Óbudáról menekültek Pozsonyba. E gótívű Máriácska még az óbudai kolostortemplom főoltárán állt. A piliscsabai Szent Klára-oltár üvegszekrényébe 1784-ben került. Sorsa korszemlélet-követő a teológiában. Ő az Asszony, akit János ír meg látomásaiban: csillagkoszorú a feje körül. Aztán átfaragták, s lett a Magyarok Nagyasszonya -, testvéréül annak az ábrázolásnak, amely még az istváni század ősi ragaszkodását fejezi ki a Mennyek Királynéjához, s a XVI. században az első magyar szerzetes-költő: Vásárhelyi András énekében megszólította: "Királyoknak jó tanácsadója, / Magyaroknak megoltalmazója." A piliscsabai Máriácska karjára a Gyermeket kezében az országalmával talán Lipót császár idején helyezte az ismeretlen szobrász, a ruharedőket is akkoriban dúsíthatták. Mi illik ide imádságul? A szepeshelyi falkép egyik felirata, amelyen Tamás esztergomi érsek ajánlja fel a Koronát a Nagyasszonynak - az istváni örökség folytatásaként: "Áldott Szűz hozzád könyörgünk, / Ha nem vezetsz, eltévelygünk, / Taníts tehát, mit is tegyünk." Latin vers, alatta az évszám: 1316.

Határkereszt az út mentén

A közeli Solymár kegyképének könnyezését (eszmei történetének háttere az 1571. október 7-i lepantói tengeri győzelem a török felett) a krónikás Bonomi jegyezte fel: "1752. május 28-án történt, hogy a zarándokok (a Szent Szüzet) könnyezni látták..." Dsida Jenő akár e kép előtt is írhatta volna történelmünk zord korszakaira utalva: "Az embereknek / Krisztust adott. / Az emberek közt / elhagyatott." Ma nem így van? Magyar a magyart tagadók közt?

Legenda-ösvény

Folytatódik az ösvény - piarista szerzetes, költő pihenőjéhez, Klotildligetre. A helynek József főherceg felesége a névadója, a gothai hercegnő. A templom (a vincés nővérek ajándékozta telken) a háború éveiben épült. Két utca kereszteződésében áll: Szent László király és József Attila "találkozik" e helyen. A költő: Sík Sándor. Itt töltötte haláláig - tíz éven át - tavaszi pihenőnapjait a Gresicki-házban, a József Attila utcában, a toronyszobában. A ház egyik lakója, Anna még kislány volt az ötvenes évek elején: - Ha megérkezett a tanár úr, nekem gyermekverset kellett mondanom - meséli. - Napközben visszavonult: írt, imádkozott, pilisi versei itt születtek. Esténként kihívott minket a csillaggyöngyös ég alá, a nagy fák közé, és azt mondta: hallgassuk a csendet. Isten beszél benne. Aztán dalolni kezdett népdalokat, melyeket többször idéz verseiben. Vele daloltunk. Búcsúzó verse hogy él bennem most is, annyi év után, amikor innen vitte el egy nagy autó a kórházba. Ki-kimegyek olykor az útra, s gyermekkorom e szép idejét keresem. Sándor bácsi többé nem tért vissza: "Hegyeken túl is, innen is, / Vad tengeren szelíd sziget, / Isten veled Klotildliget. / Most megszakítjuk a mesét. / Most jön a komolyabbika, /Agyő, Péterke, Pannika..." Ide bizony ösvényjelző kellene: emléktábla a torony falára, a házéra, s a temploméra, amelynek szentélyében a költő békességet imádkozott erdőknek, embereknek. (A Sík Sándor Baráti Kört most szervezik.)

A Gresicki-ház Klotildligeten

Már vezet az út tovább, a pilisi szent hegyre, ahol Prohászka püspök "gondolatoktól körülajzva" leült a "romok mellett a diófa alatt fakadó forráshoz, mely az egyetlen, ami nem változott, s úgy bugyborékol, mint 800 év előtt." Ki tudja miért, ide társul a Sík Sándor-i emlékezés: "Múlt már, rege már e Püspök is, / Mese vagy magad is már néma Pilis. / S egyedül marad ébren a rengeteg, / Elsiratni a szenteket?" 1952-ben hangzott el a kérdés, de kapott-e azóta megnyugtató választ? Ez botlik elém a másik hegyen, a felső-mátrai várromokhoz, szentélyekhez vezető mezsgyéken. A szentimrei "szélső házban" (szemben a temető) a nyolcvanas évek elején Terka néni beszélt nekem a tanár úrról, aki nyaraiból töltött e házban egy-egy hónapot, több mint két évtizedig. Itt a mátrai versei születtek. A templom falán emléktábla, a költő halálának huszadik évfordulójára helyezte el a magyar piarista rend. A ház még tábla nélküli, mostani gazdája már mondta: szívesen venné az emlék-márványt. Összekötődhetnék így is a Pilis és a Mátra, a dalnok által a tiszta csendben, amikor a vándor "két-malasztú szentséget" keres: hűséget-barátságot, szerelmet.

Piliscsabai Máriácska

Galyavár és Ágasvár felé az út hajdan kopár volt. Már benőtte az erdő, a fű. Azért legendába testesült ösvény maradt, amely ezer esztendő ködében sem veszti el a nyomokat. Szólongatom a Szentkirályt, és Sándor bácsit kérem, a tanár urat, kísérjen e mezsgyén. A három falu "szentegyházánál", Szent István király patrocíniumának magas lépcsőjén mondjuk nézve a tornyot, mely féltve nyújtja keresztjét a vad világ fölé: "Eljöttünk, eljöttünk / Szent István szolgái, / Kézen hozván szívünket. / Udvarlunk országul / Szent István szolgái / Istápunknak, szentünknek (...) / Jöjj el, vigasztalj! / Emberíts meg élő karddal, / Élőbb malaszttal."

A legenda-ösvény innen Szentmáriáig követhető: két vár között, melyen a Szent Király - mert Castrum Agasnak, Ágasvárnak nem volt kápolnája -, naponta Szentmáriára zarándokolt misére. Azt suttogják a fák: e várat István nagyon megszerette. Eltűnik az idő, a tarnaszentmáriai templom XI. századi szentélye megállítja a napórát, s csak a lelkében erős királyt mutatja - térdepelve: a nemzetért esdekel. A gyalogösvény, amelyen járt, soha el nem tűnik, a templom védőszentje: Egyiptomi Mária pedig a vezeklés, a bűnbánat szavait mondja a néma kövekkel...

A fákon, sziklákon a jelzések folytatódnak. Az utak továbbvezetnek, s egyszer találkoznak.

Tóth Sándor

Fotó: Müller Gergely és Frész Balázs

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu