Rónay György

Szent István

Szent Istvánnak három legendája maradt ránk. Az első, az ősforrás, az úgynevezett "nagyobb legenda" a szentté avatásra készült; ezt kivonatolják s toldják meg új mozzanatokkal a továbbiak: a kisebb meg a kettőt egybeolvasztó harmadik, legkésőbbi, a Hartvik-féle.

Szentről szóló, szentet dicsérő, szentséget dokumentáló írások ezek, valóban "legendák", tanulságos olvasmányok; eszményképet állítanak elénk, az eszményi keresztény királyt rajzolják meg.

Ennek a középkori eszményi uralkodónak, a "rex justus et pacificus"-nak, igazságos és békés királynak a vonásait először Szent Ágoston rögzítette; ő ennek a majdnem évezredes hagyománynak a forrása. Szent Gellért e tradíció szellemében így fogalmazza meg az eszményképet Szent István korában: királynak csak az nevezhető, aki Isten szolgája, erényes, és az örök élet s Isten dicsősége után törekszik; aki ellenben csak azért uralkodik, hogy király legyen a neve, a népet zsarolja és adóztassa s a világi dicsőséget hajszolja: zsarnok az, nem király.

Amikor névtelen szerzője megírja Szent István nagyobb legendáját, ennek az eszményi uralkodónak a képét vetíti rá hősére, illetve ehhez az eszményi uralkodóképhez keresi ki a megfelelő vonásokat hőse életéből. "Összes áldást hozó tetteiben az a szándék irányította, hogy az evangéliumon tartva lelki szemeit, abból merítse igazságaira nézve a bizonyítékot" - írja Szent Istvánról; s ezt, mint íróról, róla is elmondhatnánk: lelki szemeit elsősorban nem a valóban élt, a reális Szent Istvánra függeszti, hanem a Szent Ágoston-i uralkodó-ideálra, s azon át látja, aszerint ábrázolja hősét.

Hogy egy tizenegyedik századi legendaíró úgy szemléli az életet, hogy amikor a szent arcképét megformálja, evangéliumi példaképekhez igazodik: ez természetes. Mai szemmel talán "távlattalanságnak" minősítheti valaki; a tizenegyedik századi író szeme azonban más távlatokhoz szokott - azokhoz a perspektívákhoz, melyeket Szent Ágoston történetbölcselete vetített eléje. Eszerint a történelem lényege a "két ország" harca, a "civitas Dei" és a "civitas Diaboli" küzdelme; egy-egy történelmi alak értékét az adja meg, mennyiben küzd Isten országáért, vagy mennyiben szolgája a Sátán országának. A középkori író elsősorban ezeket az isteni távlatokat látja, hőseit s az eseményeket elsősorban ilyen transzcendens-kegyelmi perspektívában értékeli.

A mai ember éppen fordítva lát. A tizenegyedik századi író mindenekelőtt a szentet emelte ki egyéniségében; a mai ember először az embert keresné, s éppen ezért elégedetlen forrásainak ezzel az emberi szűkszavúságával. Egyet azonban így is bizonyosan kiolvas belőlük: Szent István távolról sem volt az a jóságos-könnyes öreg pátriárka, akinek utóbb (jóval utóbb, az utolsó két században) ábrázolták. A szent legrégibb breviáriumi himnuszai lényegében csak a legendákból ismert szentportrét ismétlik meg; de mintha a költői ihlet egy pillanatra túlragadná a névtelen szerzőt a legendán, hogy szinte sugallatos intuícióval ragadjon meg egy nagyon lényeges mozzanatot:

Isten talán küldött volna

más tanítót, vagy papot,

hogyha elfogadta volna

ez a nép, akit kapott.

Mivel igát húzni átall,

bátor, vakmerő elem,

azért bátor férfi által

fogta meg a kegyelem.

Erős Sámson kell a vadnak,

aki vele szembeszáll,

prédikálni a magyarnak

vitéz ember, szent király...

- olvassuk a himnuszban (Gerézdi Rabán fordításában).

Igen: türelmes volt, szelíd volt, jóságos volt, bölcs volt, alázatos volt, kegyes volt. De "bátor" volt, vitéz volt, elég keménykezű ahhoz, hogy a kereszt igájába szorítson egy "igát húzni átalló" népet. A magyarság megtérítése nem volt valaminő idilli pogányság tűzzel-vassal való kiirtása, ahogy a múlt század naiv szemlélete vélte. A magyarságban a pogányság szellemi-világnézeti, harcos ereje, vallási energiája már régóta fogyatkozóban, dekadenciában volt; a nép megtérésében éppen nem az a meglepő, hogy milyen nehezen, hanem fordítva: hogy aránylag milyen simán ment (például a vendek későbbi véres és nehéz megtérítéséhez képest). A pogány szellemiség nem tanúsított valami viharos ellenállást: már hanyatló, erejét vesztett szellemiség volt. Működtek viszont a kereszténységgel bejövő új társadalmi-gazdasági renddel szemben heves politikai erők, s ezeket fölszámolni: ehhez kemény kéz és szívós erély kellett. Szent István uralkodásának első része ezekkel a korántsem romantikus, hanem valóban életre-vérre (s a nép, a nemzet életére menő) küzdelmekkel telt el. Géza látta meg először (s ezért volt bizonyára sokkal zseniálisabb uralkodó, mint amilyennek az utókor tudatában él): a nép fokozatos fölmorzsolódását csak a nép életének teljes átszervezésével lehet megállítani. Munkáját fia, István hajtotta végre; ez a feladat nem volt sem könnyű, sem népszerű. Szent István jellemének nagyságára vall, hogy ezt a népszerűtlen feladatot minden tétovázás nélkül vállalta és véghezvitte. Oroszlán volt és párduc, mint a himnusz allegóriája mondja; hiszen oroszlánokat kellett szelídítenie. De jelleme, ez a szentségben edzett emberi jellem méltó volt a feladathoz.

Mert mindig csak a feladatot látta maga előtt, ingadozás és emberi tekintetek nélkül; hatalomhoz, gazdagsághoz nem ragaszkodott, a civitas Diabolinak semmiféle varázsa nem volt rá. Miután a feladatot végrehajtotta, "elhatározta - olvassuk egyik krónikánkban -, hogy a világi dicsőség minden pompáit eltiporva és az időleges ország diadémiáját letéve az egyedüli Isten szolgálatára köti le magát": szemlélődő életet él, s átadja fiának a korona és országlás dicsőségét és gondját.

De Imre meghalt, s a király, aki a kontempláció elvonultságában akarta tölteni élete hátralevő részét, "vigasztalhatatlanul" gyászában, betegen, lábfájósan viszszakényszerült az uralkodás fáradságai közé, "szomorúan és sóhajtozva főképpen azért, mert vérrokonai közül egy sem látszott alkalmasnak arra, hogy az ő halála után az országot Krisztus hitében megtartsa" (ami azok között a történelmi körülmények között egyszerűen annyit jelentett: hogy az országot, a népet megtartsa).

Életének vége: a nagy tragikus hősök félelmetes, megdöbbentő emberi elmagányosodása. S amikor halálos ágyán felajánlja az országot annak, akit a magyarok egyszerűen csak Királynőnek neveznek, ez nem csak a fiúi bizalom gesztusa. Tragikus gesztus is: a magányos tragikus hős szétnéz, és senkit nem talál (még kijelölt utódját sem találja) méltónak rá, hogy művét rábízza. Ez a felajánlás: a végső remény mozdulata. Szent - és tragikusan emberi. Így közelebb van hozzánk, mint abban az idillien dicsfényes ragyogásban, ahogyan a tizennyolcadik század látta.

Méltó befejezése ennek a puritán oroszláni életnek. A hit és bizalom hősiesen győzelmes gesztusa az emberi tragédia komor mélységéből.

(Új Ember,

1957. augusztus 18.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu